MIKES KELEMEN TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI.
MIKES KELEMEN TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI.
MIKES KELEMEN nevét Törökországi Levelei örökítették meg a magyar irodalom történetében. A levélalakba öntött emlékirat negyvenegy évet ölel fel II. Rákóczi Ferenc rodostói udvarának életéből. Kétszázhét levele közül az első 1717. október 10-én, az utolsó 1758. december 20-án kelt.
«Gallipoliból Anno 1717. 10. octobris. Édes néném, hála légyen az Istennek, mi ide érkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból pedig 15. septembris indultunk meg. A fejedelmünknek, Istennek hálá, jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőle venni; de reméljük, hogy itt a török áer elűzi.» Ezekkel a bevezető sorokkal kezdi meg az író Törökországi Leveleskönyvét s időről-időre minden érdekesnek ígérkező dolgot följegyez kéziratában.
Itt van mindjárt a tengeren való utazás kérdése. «Édes néném, mi jó a földön járni.» Még Szent Péter is megijedt, mikor a vízben süppedeztek a lábai; hát mi bűnösök – tengeren járó magyarok – hogyne féltünk volna, midőn hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi hegyek. Némelykor a hullámok tetején jártunk, máskor mély völgybe zuhantunk, csak azt vártuk, mikor omlanak reánk a vízhegyek.
Török földön sokat hall, sokat lát az ember. Csodálatos, milyen emberséges emberek a törökök; voltaképen még arról sem tehetnek, hogy a háború zűrzavarában nem helyezhetik el megfelelő szállásokon magyar vendégeiket. «Való, a törökök bennünket szeretnek, semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi bántódása nincsen, de az idegen nemzetnek nehéz itt, mert semmi ismeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem utálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához hívjon bennünket. Bizony nincsen is az a nagyravágyódásom, hogy valaki magához hívjon, mert ugyanis miért? Ott ád egy pipa dohányt, egy findzsa kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás… Még eddig, édes néném, igen-igen keveset tudok törökül, nem tudom ezután mint lesz, de nekem úgy tetszik, hogy ezután is annál a két vagy három szónál, akit tudok, talán tudósabb nem leszek.»
Mindenfelé vannak bujdosó magyarok Törökországban, vannak rabok is a régi időkből. Mikor a fejedelmet és kíséretét hadihajón szállítják Jenikőből Rodostóba, az író szánakozva nézi a gályarabok rettentő munkáját. «Ha az ember meggondolja, hogy azok a szegény rabok csaknem mind keresztények és hogy holtig ott kell maradni nekik, megesik az ember szíve rajtok. Azonkívül is a gályavonás igen nehéz munka; aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni.» Igaz, hogy a rabokat nem éheztetik, de ruhájuk csupa rongy, bilincsek csörögnek rajtuk, verik őket minden hibáért. S mégis akadnak olyanok, akik megszokták ezt a nyomorúságos életet. «Beszéltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogyha nem lehetne-é olyan módot találni abban, hogy megszabadulhassanak? Csak ezt felelék erre: Miért mennénk mi már Magyarországba? Feleségünk, gyermekünk talán már megholtanak, ott is mivel élnénk? Itt ételt adnak és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A való, hogy nem vártam ezt a feleletet tőlük, másként is gondolkodnám, ha helyettük volnék.»
A görögök, örmények, zsidók sokkal rosszabbak Mohamed híveinél, mégis a törököt szidja a kereszténység, holott egyedül ez tart rendet söpredék alattvalói között, maga pedig csöndességben él s van szíve a szerencsétlenekhez. Azzal, hogy Rodostót odaajándékozta a bujdosó magyaroknak, szintén kimutatta becsületes indulatát. «Már mi itt derék házas-tüzes emberek vagyunk és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helyt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a tengerparton levő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának épen a szélin vagyunk. Lóháton innét Constancinápolyban két nap könnyen el lehet menni, tengeren pedig egy nap. Az bizonyos, hogy sehol a fejedelemnek jobb lakóhelyet nem adhattak volna.»
Erről a kies helyről száll napról-napra a sóhajtás Erdély felé. Zágon messzeszakadt fia egész lelkével ott él a székelyföld világában; büszke reá, hogy erdélyi; a maga szűkebb hazáját különbnek tartja Magyarországnál. Ha Erdélyországról van szó, dicsekvő, sőt elfogult; Erdélyországnak még az asszonyai is különbek, mint az anyaországéi. «Egy erdélyi asszony nem ér-e annyit, mint tíz magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál, a nap fényesebb a holdnál. Mikor Magyarországon fogyatkozás van a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. Ez nem dícséret, hanem igaz mondás. Ha az Isten őket szebbnek teremtette másoknál, ki tehet arról?» Az ilyen kijelentések nemcsak az irodalomban és a politikában időnkint fel-feltűnő transzilvánizmus gyümölcsei, hanem bizonyára némi bosszúság megnyilvánulásai is. A rodostói magyarok bizonyosan sokat évődhettek a székely vérrel s a huzakodásnak és gúnyolódásnak – hogy melyik az igazi magyar világ: Magyarország-e vagy Erdély – a Törökországi Leveleskönyv szövegében is felcsattant a visszhangja.
Az erdélyi dolgok állandóan foglalkoztatják. Itt van különösen a nevelés kérdése. A külföldet járt embernek megnyílik a szeme, látja az otthoni iskolák elmaradottságát, eszébe jutnak a maga gyümölcstelen diák-évei. Az országok boldogsága az ifjak helyes nevelésén alapul s a mi boldogtalan országunkban mégsem gondolnak az oktatás okos rendjével. Nézzük csak, hogyan nevelik nálunk a nemesifjakat? Tíz esztendős koráig ki nem megy a fiú apja falujából, addigra megtanul olvasni, de a falusi iskolában a paraszt-szokásokat is magára szedi. «Ha iskolában nincsen, otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen látja, aki nem törődik azzal, hogy a fiában valamely nemesi és keresztényi jó erkölcsöket oltson, és csak a cselédekkel való társaságban hagyja, akiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt látván és tanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak. És a nagy parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, ha nemesember gyermeke-é? Talán meg sem tudhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis uroknak nem neveznék.» Tizenkét esztendős korában beadják a fiút valamelyik kollégiumba, itt tölt vagy tizenkét esztendőt, de míg más ország tanuló ifja tudja a históriát, geografiát, geometriát s országos dolgokban sem tudatlan, a magyar diák a latin nyelven kívül semmit sem tud. «De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendős deákunkat a kollégiumból és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud és használhat-é valamit tudományával az országnak vagy magának? Legelsőbben is a mi deákunk azon igyekszik, hogy cifra köntöse és paripája légyen, egynehány könyveit és filozófiáit valamely almáriumban eltemetvén, azután faluról-falura bejárja az atyjafiait. Az atyjafiainál mit csinál? Leghasznosabb beszélgetése a vadászatról, a lovakról vagyon. Ha asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék.» Néhány részegség után megmossa torkát az iskolai portól és a deák szótól; a legnagyobb gondja az lesz, hogy megrészegítse az apja vendégeit s ezért az apjától másnap dícséretet nyerjen. Így tölt két-három esztendőt italban, vadászatban, szerelmeskedésben; tudománya nem gyarapodik; azt is elfelejti, amit régebben tanult. A gazdaságban tudatlan; a tiszttartójától kell megkérdeznie, hogy a szőlője délre fekszik-e vagy északra; a fizikából nem tud annyit, mint a molnárja vagy a kovácsa. Az országgyűlésen az ország dolgához nem ért; azt sem tudja, milyen országokkal határos Erdély; nem tudja, hogy a Maros a Tiszába folyik-e vagy a Dunába. Ez a haszna a deák nyelv tanulásának. «Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembernek idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni, mivel amellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna. Lehetetlent nem kell kívánni a szegény erdélyiektől. Nem is kívánok. De az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiaikat nagyobb gondviseléssel nem nevelik és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre.»
De Erdély messze van, a képzelet hiába csapong Zágon felé, a valóság: Rodostó. «Lakunk partján a tengernek, Töltjük napját életünknek, Annak gyakran nagy zúgását Látjuk s halljuk hánykódását. Abban nagy halak játszanak, Örömükben ugrándoznak, De a parton, akik laknak, Szomorúan sóhajtoznak.» A szomorúságot, egyhangúságot, csöndességet időnkint riadalom váltja fel: itt a pestis! Riadtan szaladnak házaikból a magyarok, messze mezőkre vándorolnak, sátrak alá menekülnek, talán elkerülhetik a döghalál pusztítását. «A városban a pestis egészen elhatott. Vagyon olyan nap, hogy másfélszáz embert is eltemetnek. Közöttünk még senkit sem temettek, noha a cselédek közül kettőn is volt pestis, de kigyógyultak belőle. Mindazonáltal már tovább nem maradhatván a városban, két naptól fogvást itt táborozunk egész háznépestől. Az való, hogy szép helyt vagyunk szállva; de az a rút nyavalya elvette minden kedvünket és csak idétlenül nevetünk. Ugyanis ocsmány nyavalya ez reggel jól vagyon az ember, este felé megbetegszik és harmadnapjára eltemetik.» A fekete halál felüti fejét a menekültek sátraiban, többen elhullanak közülük, megrettenve jár-kel mindenki, míg végül sok halálfélelem után visszaköltöznek Rodostóba. A fejedelem a veszély idején is úr, jó példát mutat népének, fejét el nem vesztve intézkedik a kétségbeesés napjaiban.
II. Rákóczi Ferenc személye körül forog a szegény bujdosók egész világa. Mit csinál a fejedelem, hogyan imádkozik, lehet-e reménye trónjára való visszahelyezéséhez? Mennek a levelek Franciaországba, folyik a tárgyalás a török kormánnyal, érkeznek és távoznak az emigránsok. Azután halálos unalom borul az egész rodostói telepre mindaddig, míg megint fel-felcsillan az örökös reménykedésnek egy-egy sugara. A számkivetettek olvasgatnak, pipázgatnak, vadásznak, olykor egymást szólják, néha cívódni kezdenek. A fejedelem nem elegyedik közéjük, uralkodói tiszteletadást kíván, házában szertartásosan megy minden dolog. Jó, ha az ember néha el tudja kissé vetni magától ezt a kolostori hangulatot.
Bercsényi Miklós házában is nagy a szertartásosság, mert a generális neje megköveteli az udvari formákat, de itt legalább évődni lehet a kis Zsuzsival, Kőszeghy Pál árvaságra jutott leányával, a Bercsényi-ház neveltjével. A kis Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy és tiszta jóság. A levélíró szereti Kőszeghy Zsuzsikát, szívesen venné őt feleségül, vágyódik utána. «Minden mulatságunk abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre vagy vacsorára, ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival». A jókedvű leány nem lesz az övé, neje halála után az öreg Bercsényi Miklós veszi feleségül. «Ha hatvanhoz közelítünk is, de a bárányhúst csak szeretjük. Zsuzsi most minden órán Bercsényiné lészen. Egyrészint bizony nem bánom, mert jó erkölcseiért megérdemli és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani nálánál; de ítélje el ked, micsodásak a leányok. Aztat tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban.» Lenne csak olyan tehetős ő, mint Bercsényi Miklós, majd meggondolná Zsuzsi a dolgot, ha ugyan a grófi titulus nem csiklandozná akkor is. A fiatal asszony hamar özvegységre jut, vele együtt a bujdosók is könnyeiket ontják a generálisért. «Ez már elvette sok szenvedésinek jutalmát és nem szükséges szánni, hanem azokat kell szánni, akiket árvául hagyott itt idegen országban.» Zsuzsi elmegy Rodostóból, nem kapcsolhatja sorsát egy reménytelen jövőjű száműzött életéhez, nem a szívétől, hanem az elméjétől kér tanácsot. «Semmit sem szólhatok a Zsuzsi szándéka ellen, mert, amint a francia példabeszéd mondja, kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fazekában: az én fazekamban pedig semmi hazamenetelemre való reménységem nem fő. Miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségén kívül az enyimet is viselje?»
Tizenöt esztendő őrlődik le immár Törökországban s bekövetkezik a rettegett sorscsapás: a fejedelem halála. «Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket és kivévé ma közülünk a mi édes urunkat és atyánkat, három óra után reggel. Hullassuk bőséggel könnyeinket, mert a keserűségnek ködje valóságosan reánk szállott. De ne azt a jó atyánkat sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomban vitte, hanem mi magunkat sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a legalábbvalón is.» Lehet-e még reményük a bujdosó magyaroknak, hogy valaki visszavezeti őket messze hazájukba? Bízhatnak-e a fejedelem fiában, mikor még atyja hívásának sem engedelmeskedett idejében? Tűri-e őket tovább is a török, hiszen nem veszi semmi hasznukat? És van-e értelme egész életüknek?
«Elmúlt gyönyörűség csak sóhajtást okoz, Jelenvaló pedig hasonlít árnyékhoz, A jövendőbelin kapsz bizonytalanhoz, Ah mért hasonlítod magadat boldoghoz?» Olyanok vagyunk, mint a vízbe esett ember; kapdosunk fűhöz-fához s minden ág a kezünkbe szakad. Nem kellett volna a jó hazafiaknak semmiféle szín alatt zűrzavart csinálni, mert Isten adja a királyokat, mind a jókat, mind a rosszakat; el kellett volna venni Isten kezéből az áldást is, a büntetést is; egyedül ő tudja, meddig kell tartania a nyomorúságnak s mikor kell annak végét szakasztani. Bele kell nyugodni Isten rendelésébe; meg kell csókolni ostorozó vesszejét. Mindenki tele torokkal kiáltozta egykor a szabadságot, nyugtalan és nagyravágyó volt annak idején mindenki; most itt a sóhajtás, itt az eltékozolt élet. «Nekem, aki egész életemben bujdostam és végtére tizenhat esztendős koromban hazámat elhagytam, az bizonyos, hogy a szabadságkeresés elmémben akkor nem volt és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem okozta.»
Huszonhárom esztendő telik el a fejedelem halála után, míg végül utolsó levelét is megírja. Ami azalatt történt, reménytelenség és vergődés volt – tárgyalások a török portával, hadjárat a fejedelem fiával, a rodostói magyarok csöndes sírbaszállása, eseménytelen évek lassú szemlélődése –; szinte talán már megkönnyebbülés, hogy nem kell sokáig várakozni a lélekharangra. «Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig – Rodostó, 20. decembris, 1758 – hatvankilencedikbe írom. Ebből kiveszek tizenhét esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk és úgy minden irántunk való rendelése üdvösségünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet Isten akaratjánál. Kérjük az üdvösséges életet, a jó halált és az üdvösséget. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen. »
Mikes Kelemen rodostói évei a hazájába való visszavágyódásnak nyomasztó érzelmei között teltek el. Élményeit ennek a bánatos lelkiállapotnak hatása alatt foglalta írásba. Úgy képzelte, hogy van egy nénje – P. E. grófné – Konstantinápolyban s ezt a sorsa iránt érdeklődő magyar asszonyt tudósítania kell életének minden változásáról, unalmas napjainak csendes időtöltéséről, időnkint még érdekesebb olvasmányairól is.
Irodalomtörténetíróink sokat vitatkoztak azon, vajjon a levélformát művészi fogásból választotta-e az író vagy pedig valóban elküldte tudósításait állítólagos nénjének: P. E.-nek. Ma már kétségtelen, hogy levélalakba öntött irodalmi művel állunk szemben, nem pedig valóban elküldött levelekkel.
P. E. alakját az író mindenképen élő valóssággá iparkodott tenni olvasói előtt, de a következetlenségeket és ellenmondásokat nem kerülhette el. Beszámol például leveleiben a török főváros különböző eseményeiről, holott erről nénjének, mint állítólagos stambuli lakosnak, sokkal jobban kellett tudnia; az is megtörténik, hogy magából Konstantinápolyból ír levelet Konstantinápolyba. A nőrokon alakja az írói képzelet alkotása. Még azt sem tudjuk P. E.-ről, miért él Törökországban, miért nem megy haza Erdélybe, mi van családjának tagjaival, milyen a környezete? Személyét meg-megismétlődő kedveskedésekkel veszi körül az író, szinte eseng rokoni szeretetéért, kifogyhatatlan a nyájasan hízelgő tréfálkozásban, állandóan buzdítja a levélírásra, óvja a betegségtől; mindezek reális vonások, arra valók, hogy az olvasó illúziója teljesebb legyen. Később szűkebb térre szorul a kedveskedés, mind ritkább lesz a tréfaszó, a szegény bujdosó reménytelenül öregszik a rodostói magyar utcában.
Zavarok vannak itt-ott a levelek keltezésében is. A keltezés az egyidejűséget iparkodik igazolni, annál szembetűnőbb, hogy némelyik levél szövege a benne tárgyalt eseményeknél jóval később készült; máskor az események előbb jelennek meg egyes levelekben, mint ahogyan azt a dátum megtűrné. Magát az első levelet sem írhatta az író mindjárt megérkezése napján, mikor a tengertől elgyötörve idegen világba és zavaros körülmények közé lépett; olykor azután jóval előbb tud meg távoli világtörténelmi eseményeket, mintsem azok, bármi gyorsasággal is, megérkezhettek Rodostóba. Megesik, hogy az egyik békekötés megtörténtét fél esztendővel előbb írja meg levelében, mint ahogyan a békét valósággal megkötötték; más alkalommal megfeledkezik egy háború kitörésének időpontjáról s négy hónappal előbbre tolja, levele keltezése szerint, a hadüzenet napját. Ezért olyan megbízható jós. Leveleskönyvében olyan biztossággal jövendöli meg a bekövetkezendő dolgokat, hogy az olvasó csodálkozik éleslátásán, épen csak az a baj, hogy jövendőmondása idején már ismeri a tényeket. Mindez a naplójegyzetek utólagos feldolgozásának és a levélformának következménye.
Mikes Kelemen nem maga találta ki a magyar irodalomban addig nem ismert leveleskönyv-formát, hanem készen kapta azt a korabeli francia irodalomból. A franciák között a XVIII. században meglehetősen virágzott ez a műfaj: az útleírásoknak, néprajzi részleteknek és történeti eseményeknek levélalakú összeolvasztása. A magyar memoár-íróra nem hatottak az igazi nagy levélírók, Mme De Sévigné és Mme Maintenon; ellenben nagyon tetszettek neki azok a francia leveleskönyvek, melyek az emlékiratszerű fejezeteken kívül ismeretterjesztő közlésekkel és novellákkal iparkodtak mulattatni az olvasókat. II. Rákóczi Ferenc rodostói vendégének, César De Saussurre genfi származású diplomatának, törökországi leveleskönyve különösen jó mintául szolgált számára, de tanulsággal forgatott több más memoárt is. Nemcsak a szerkesztés módját és a levélalakot utánozta, hanem stilisztikai fordulatokat és jellemző kifejezéseket is kölcsönzött mintáiból.
Leveleskönyvében a forma kölcsönzése mellett nagy az anyagkölcsönzés is. Francia könyveiből sorra lefordította a tetszetősebb anekdótákat és novellákat; olykor hosszabb értekezéseket is lefordított és beleszőtt kéziratába. Meglepő, hogy például a törökök szokásairól szóló terjedelmes ismertetését nem a maga tapasztalataiból, hanem egy korabeli angol munka kivonatos francia fordításából szedegette össze. Ez a munka Ricaut angol diplomatának a törökországi politikai szervezetet és vallásos életet ismertető könyve volt, szövegét kivonatosan 1709-ben fordították franciára. Mikes a maga leveleskönyvének huszonegy levelében akként használta fel eredetijét, hogy a francia fejezetek sorrendjében haladt; részben mondatról-mondatra fordított, részben kihagyásokat tett; olykor, ha eszébe jutott valami más olvasmánya, melynek tárgya rokon volt a Ricaut-féle tudósításokkal, azt is belekapcsolta szövegébe. Igen sok forrást használt leveleskönyvének majd minden részében. Az Iréne-novellát – II. Mohamed és a görög leány szerelmi történetét – az olasz Bandello egyik francia fordítójából merítette; az Imma novellát – Nagy Károly leányának és titkárának szerelmi történetét – Bayle francia szövege szerint vetette papírra; a Johanna-novellát – Endre magyar királyfi és neje tragikus történetét – Brantome francia emlékíró nyomán beszélte el. Többi novellája, anekdótája, példája – így a szent emberről szóló legenda, Krőzus, Polikrates, Kleopatra, Vitellius, Ibrahim, Don Carlos, Stuart Mária és több más ismertnevű történeti személy története – szintén idegen forrásokra vezethető vissza. A fejedelmek kötelességeiről, az ifjak és leányok neveléséről, a gyapot- és selyemtenyésztésről, a járványos betegségekről, a törökországi népszokásokról és más témákról szóló értekezései és elmélkedései nem egyebek francia olvasmányainak kivonatainál. Szívesen használta Addison híres londoni folyóiratát, a Spectatort, melynek francia fordítása már 1714-ben megindult. Megfordultak kezén Montesquieu perzsa levelei is. Ezek megszerettették vele a különös apró történeteket, kuriózumokat, exotikumokat. D’Argens márki leveleskönyve enciklopédikus anyaghalmozásával és moralizáló hangjával hatott reá. Az egykorú politikai eseményeket valószínűleg a rodostói udvarba érkező francia hírlapból merítette.
Minden utánzó hajlama és sűrű kölcsönzései ellenére is eredeti írói egyéniség sugárzik munkájából. Prózájának egyéni íze, gondolatainak elméssége, nyelvének természetes frissesége a született íróé. Kedves kötődései lépten-nyomon földerítik az olvasót. Kedélyének hullámzása, hangjának üdesége, melankólikus kétségei érdeklődést keltenek. Stílusa előnyösen különbözik az addigi magyar stílustól. Nem dobta félre a régibb erdélyi emlékírók hagyományait, prózájának ujságával mégis kimagaslik elődei és kortársai közül. Nem volt erős fantáziája, nem értett a meseszövéshez, nem nevezhető sem költőnek, sem tudományos írónak, egyedül hangulata és stílusa iktatja az érdemes magyar írók sorába.
Leveleskönyvéből az ifjúkor derűs felfogásának, a férfikor komoly gondolkodásának és az öregkor vallásos megnyugvásának képe egyforma kellemmel tükröződik. Megnyerő líra van művének mind a három szakaszában, aminthogy az egész ember is úgy áll előttünk, mint a legrokonszenvesebb egyéniségek egyike a régi magyar irodalomban. Az irodalmi élettől elszigetelve, hazájától távol, Európa szélén lankadatlan buzgalommal írta munkáit, pedig még az a reménye sem lehetett, hogy kéziratait kinyomatva lássa.
Párisi évei mindenesetre nagy hatást tettek rá. Ha volt is előzően irodalmi hajlama, a francia főváros ébresztette fel benne az érdeklődést minden európai dolog iránt. Párisból a művelt ember irodalmi becsvágyával került Rodostóba s itt épen úgy megkezdte élményeinek és olvasmányainak följegyzését, mint számos francia kortársa. A formábaöntés módját a franciáktól tanulta el. Mivel hosszú ideig senkivel sem volt módja levelezni, a fiktív levélgyüjtemények műfaja kapóra jött számára. Ha lett volna távol élő bizalmasa, dilettáns levelező maradt volna, így azonban, francia hatás alatt, öntudatos író lett. Igaz, hogy anyagát sok helyről szedegette össze, sőt gondolatvilágát is francia forrásból táplálta, de tehetsége ma is megkap közvetlenségével.
Könnyedén szökken át tárgyról-tárgyra, vidáman társalog, kötődik a nőkkel. A pesszimista humor és a sötét szarkazmus távol áll lelkétől. Konzervatív gondolkodású, optimista szemlélődő. Felfogása szerint Isten semmi rosszat sem teremthetett, a világon minden jó, csak a teremtés rendjét kell követnünk. Örömét leli az élet kellemes oldalaiban, nincs kedvére a mulatozásoktól elzárkózó világfelfogás. Az evést, az ivást, szórakozást jó dolognak tartja, a böjtölést és ájtatoskodást csak mérsékelten helyesli. Távol áll szívétől fejedelmének önmegtagadó visszavonultsága. Nem a magány embere, inkább a társasági életé. Reális látású, kissé szkeptikus humorista; vallásossága a minden rajongástól óvakodó falusi nemesemberé. «Jobb szeretek fél óráig Zsuzsival nevetni, mint a templárista szerzetesekről tíz óráig írni.» Környezetének mélyen hívő szellemét tekintve, olykor nagyon is merészen humorizál a vallásos dolgokról; igaz, hogy az istentelen emberekre haragszik, mert balgák és elbízottak. A XVIII. század francia felvilágosodásának eszméi nem érintették lelki világát. Meggyőződéses katolikus. Mostohaatyjára különösen azért emlékszik vissza meleg szívvel, mert neki köszönheti, hogy «Isten anyaszentegyházában van». Más nyilatkozata: «Mennél nagyobb pompáit látom a töröknek, annál nagyobb örömben vagyok a közönséges anyaszentegyházban való létemért; mert őnekik nem lehet az a reménységük, amely minekünk nemcsak vagyon, de kell lenni». Humora mellett mindvégig ott van vallásos fatalizmusa: «Isten akaratjára kell hagyni magunkat».
Feltűnő, hogy tömérdek fontos dologról egy szóval sem emlékszik meg művében. Mintha százával vesztek volna el levelei. Az útleíró, elmélkedő és ismeretközlő részek mellett sokszor várunk bizalmas értesítéseket a fejedelmi udvar diplomáciai törekvéseiről; az anekdótázó társadalmi és gazdasági följegyzéseken kívül kíváncsiak volnánk a rodostói magyarok jellemképére és vendégeik különös alakjaira; az emberek megfigyelésénél azonban – néhány kedves hősét kivéve – jobban érdekelték olvasmányai, az emigráció mozgalmas ügyeibe pedig nem volt igazi bepillantása. Lehet, hogy nem is bátorkodott bizalmasabb dolgokat feltárni; csak az ártatlan eseteket és senkit meg nem bántó mozzanatokat ragadta ki a feledésből. Ha mond is kissé csípős dolgokat egyik-másik honfitársáról – így Bercsényi Miklósról és öreg feleségéről – megjegyzéseit a tréfálkozás köntösébe öltözteti. Óvatossága bizonyára még azt sem engedte meg, hogy az ilyen gúnyosabb észrevételeket azok életében jegyezze be naplójába, akik valami okból magukra vonták bosszúságát.
Nyelvében sok a székelyesség. Amint egész lelkisége a XVIII. század elejének erdélyi világába gyökerezett, épen olyan konzervativizmussal őrizte meg székely beszédét is. Sok vidéket bejárt, sok benyomást kapott, sok ismeretet szerzett, de azért Rodostóban is megmaradt zágoni székelynek. Szülőföldjének nyelvjárása végigvonul egész leveleskönyvén; az a jó azonban, hogy tájnyelvi sajátságai nem bántó különlegességek, hanem kedves provincializmusok. Népies szavakat, találó közmondásokat, dévaj fordulatokat bőven használ, a körmondatokat kerüli, a rövidebb mondatokat hatásosan alkalmazza. Stílusának olyan eredetiségei vannak, hogy azokat más írókban nem lehet föllelni.
Mikes Kelemennek misszilis levelei és kisebb versei is maradtak. (Abafi Lajos: Mikes Kelemen és kiadatlan levelei. Petőfi-Társaság Lapja. 1877. évf.; Mikes Kelemen költeményei. U. o. 1878. évf.; Mikes Kelemen levelei rokonaihoz. Figyelő. 1878. évf.) Leveleiben ugyanaz a mélabúsan tréfálkozó hang szólal meg, mint Törökországi Leveleskönyvében; versei kéziratos munkáinak szövegébe szőtt rímes sorok. Ezek az alkalmi rímelések gyönge költő próbálkozásai, de egyikben-másikban akad egy-egy sikerültebb strófa; így Törökországi Leveleskönyvének 42. levelében az oda beírt elmélkedő és leíró költemény néhány sora, 67. levelében verses sóhajtásának töredéke. «A vers nem volt kenyere. Alakilag mindez darabos, hangtalan, erőltetett. A ritmus kötelékei közt nehezen, szinte esetlenül mozog» mondja Beöthy Zsolt. (Romemlékek. I. köt. Budapest, 1923.)
Kiadások. – A Törökországi Levelek kéziratát az egri érseki líceum könyvtára őrzi. A kézirat Kulcsár István hagyatékából került Toldy Ferenc birtokába, tőle vásárolta meg a nevezetes példányt Bartakovics Béla egri érsek 1867-ben. A szöveg Mikes Kelemen saját kezeírása: Constantinapolyban Groff P. E. irott levelei M. K. – A 445 lapra terjedő negyedrétű kézirat kinyomozhatatlan útakon került Magyarországba. Az egyik föltevés szerint Tóth Ferenc magyar származású francia katonatiszt szerezte meg 1762-ben Törökországban s mikor később a francia forradalom elől Vas megyébe menekült, ide is magával hozta; így került a rodostói irodalmi emlék jóismerőséhez, a Szombathelyen tanárkodó Kulcsár Istvánhoz. A valószínűbb föltevés szerint a kéziratot valami Mészáros nevű szolnoki ember kutatta fel Rodostóban, innen Bécsbe szállította, átadta Görög Demeternek, ettől viszont Kulcsár István szerezte meg. Szövegét először Kulcsár István nyomatta ki: Törökországi levelek, melyekben a II. Rákóczi Ferenc fejedelemmel bujdosó magyarok történetei más egyéb emlékezetes dolgokkal együtt barátságosan előadatnak. Írta Mikes Kelemen, az említett fejedelemnek néhai kamarása. Most pedig az eredetképen való magyar kézírásokból kiadta Kultsár István, az ékesszólásnak tanítója. Szombathely, 1794. (A budai cenzor nyomtatási engedélyének kelte: 1792. július 10. A cenzor Riethaler Mátyás kanonok volt, régebben jézustársasági áldozópap és nagyszombati egyetemi tanár. Csak egy levél kinyomtatása ellen emelt kifogást.) – A második kiadást Toldy Ferenc bocsátotta közre az eredeti kéziratból: Zágoni Mikes Kelemen Törökországi Levelei. Két kötet. Pest, 1861. (Ez a kiadás fordulópont a Mikes-búvárlatok történetében. Már az a hír bujkált az írók között, hogy a Törökországi Leveleskönyv apokrif munka. Toldy Ferenc szavai szerint: «Baráti körben e levelek valódisága kétségbe vonatott».) – Teljes kiadás még Abafi Lajosé (Budapest, 1880), Császár Eleméré (Budapest, 1905, Remekírók Képes Könyvtára), Erődi Béláé (Budapest, 1906, Magyar Remekírók). – A teljes szövegek sorában legjobb a hatodik kiadás, ezt az egri kézirat alapján Miklós Ferenc rendezte sajtó alá: Zágoni Mikes Kelemen Törökországi Levelei. Budapest, 1906. (A magyar kormány támogatásával II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazaszállítása alkalmából készült emlékkiadás.) – A szemelvényes kiadások közül említhető Erődi Béláé (Budapest, 1882, Jeles Írók Iskolai Tára) és Bánóczi Józsefé (Budapest, 1900, Magyar Könyvtár).
Irodalom. – Erdélyi János: Mikes Kelemen. Pesti Napló. 1854. évf. – Ferenczy Zsigmond Jakab: Magyar irodalom és tudományosság története. Pest, 1854. – Szilágyi Sándor: Erdély irodalomtörténete. Budapesti Szemle. 1859. évf. – Toldy Ferenc: id. Mikes-kiadás. Két kötet. Pest, 1861. – Szilágyi Sándor: Vértanuk a magyar történetből. Pest, 1867. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Thaly Kálmán: Ki hozta vissza a hazába Mikes kéziratait? Századok. 1874. évf. – Ifj. Szinnyei József: Irodalmunk története 1711–1772. Budapest, 1876. – Abafi Lajos: Mikes Kelemen pedagógiai nézetei. Magyar Tanügy. 1877. évf. – U. az: Mikes Kelemen. Budapest, 1878. – Szilasi Móric: Mikes, Bolyai és Kisfaludy Károly. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1880. évf. – Abafi Lajos: Mikes Kelemen Törökországi Levelei. Figyelő. 1881. évf. – Heinrich Gusztáv: Kisfaludy Károly Irénéjének tárgyáról. Budapesti Szemle. 1881. évf. – Erődi Béla: id. Mikes-kiadás: Budapest, 1882. – U. az: Mikes Kelemen. Pozsony, 1885. – Erdélyi János: Pályák és pálmák. Budapest, 1886. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. köt. Budapest, 1886. – U. az: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Imre Sándor: A néphumor a magyar irodalomban. Budapest 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1891. – Baráth Ferenc: Irodalmi dolgozatok. Budapest, 1895. – Császár Elemér: Mikes Törökországi Leveleinek keletkezése. Irodalomtörténeti Közlemények. 1895. évf. – Toncs Gusztáv: Zágoni Mikes Kelemen élete. Budapest, 1897. – Gyulai Ágost: Zrínyinek és Mikesnek egy közös eszméjéről. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1898. évf. – Bognár Teofil: A mesék vándorlásának történetéhez. U. o. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Kulcsár Endre: Magyar nyelvművészek. Magyar Nyelvőr. 1899. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VIII. köt. Budapest, 1902. – Kont Ignác: Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Páris, 1902. – Császár Elemér: id. Mikes-kiadás. Budapest, 1905. – Huttkay Lipót: Mikes Kelemen Törökországi Levelei. Eger, 1905. – Vas János: Egy-két sajátosság Mikes stílusában. Budapest, 1905. – Miklós Ferenc: id. Mikes-kiadás. Budapest, 1906. (Négyesy László: Mikes Kelemen élete; Thaly Kálmán: Történelmi bevezetés; Beöthy Zsolt: Mikes Leveleskönyve irodalmunkban; Szily Kálmán: Mikes Kelemen Törökországi Levelei nyelvi szempontból; Erődi Béla: Török elem a Törökországi Levelekben; Miklós Ferenc: A levelek szövege; U. az: Mikes-irodalom.) – Beöthy Zsolt: Mikes leveleskönyve irodalmunkban. Budapest, 1906. – Gálos Rezső: Mikes és a Gesta Romanorum egyik példája. Erdélyi Múzeum. 1909. évf. – Király György: A Törökországi Levelek forrásaihoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1909. évf. – Gragger Róbert: Mikes forrásaihoz. U. o. 1911. évf. – Király György: Mikes Kelemen levélformája. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Szekfü Gyula: A száműzött Rákóczi. Budapest, 1913. – Fest Sándor: Adalékok Mikes Törökországi Leveleihez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1916. évf. – Zolnai Béla: Mikes Törökországi Leveleinek keletkezéséhez. U. o. 1916. évf. – U. az: Mikes és a francia szellemi élet. U. o. 1921–1922. évf. – U. az: Turenne levele. U. o. 1923. évf. – U. az: Magyar janzenisták. Minerva. 1924–1925. évf. – U. az: II. Rákóczi Ferenc könyvtára. Magyar Bibliofil Szemle. 1925. évf. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Zolnai Béla: Mikes Kelemen. Minerva. 1930. évf. Gálos Rezső: Mikes Kelemen műveltségi forrásai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. – U. az: Mikes Kelemen és Katona István. Századok. 1930. évf. – Zsoldos Jenő: A biblia, a midrás és a zsidó Mikes Törökországi Leveleiben. Magyar-Zsidó Szemle. 1930. évf.
