AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
A XVIII. SZÁZAD magyar nyelven író tudósai közül Bod Péteren kívül kevesen foglalkoztak irodalomtörténeti anyaggyüjtéssel. Lassan terjedt a kritikai szellem is. A német, francia, latin könyvekből és folyóiratokból az 1770-es évektől kezdve többen tanultak ugyan esztétikát, de költői fogékonysága csak kevés olvasónak volt.
A legkoraibb és legtudatosabb műélvezők közé számítható RÁDAY GEDEON, bár ő csak levelezésében szórta szét kritikai megjegyzéseit és esztétikai tanácsait. Tudta, mi az ízlés, szívesen tanítgatta ifjabb írótársait, önállóan gondolkodott a régibb és újabb költői jelenségekről. Ha valamelyik magyar író bemutatta neki munkáját, utasításokat adott a hibák kijavítására, a stílus vagy a verselés jobbá tételére.
A magyar kritika megteremtése érdekében BESSENYEI GYÖRGY nyilvánosan is szót emelt, mert francia forrásaiból megtanulta, hogy a komoly bírálatnak milyen nagy az irodalomfejlesztő ereje. Akadémiai tervezgetései nyomatékosan fölvetik a rendszeres kritikai munka szükségességét (Magyarság, Hazafiúi magyar társaság, Jámbor szándék); Magyar nézőjében (1777) és Holmijában (1779) pedig már bírál is néhány régibb és újabb magyar írót. (Gyöngyösi István, Haller László, Lázár János, Teleki Ádám, Dugonics András, Sándor István.) Főként a nyelvi fogyatkozásokkal foglalkozik, stiláris kifogásait megokolja, hízelgést nem ismerő véleményét habozás nélkül közli. Kritikai megjegyzései nem hatolnak mélyebbre, de azért mégis értékítéletek, nem puszta ismertetések és magasztalások. Hogy volt bátorsága véleménye kimondásához, azt megmutatta Philosophusában is: e vígjátékának egyik jelenetében kigúnyolta Kónyi János ízléstelen verseit.
A magyar kritika első tervszerű lépései a magyarnyelvű hírlapok és folyóiratok megindulásához kapcsolódnak.
Alig indult meg 1780-ban az első magyarnyelvű ujság, a pozsonyi Magyar Hírmondó, lelkes szerkesztője, RÁT MÁTYÁS, ismertetni kezdte az újonan megjelent magyar könyveket. Három év leforgása alatt tíz figyelmet érdemlő irodalmi tájékoztatást írt olvasói számára; nem annyira bírált, mint inkább dícsért; az érdemeket kereste, nem a hibákat. Legszívesebben a szerzők magyar nyelvére, helyesírására, verselésére tett megjegyzéseket. Foglalkozott Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós és Rájnis József költeményes köteteivel; bemutatta olvasóinak Mészáros Ignác Kártigámját, Báróczi Sándor Kasszándráját; szóval visszapillantott a megelőző évek könyvtermésének legjavára. Ismertetéseit nem fogadták szívesen, mert jogosulatlannak tartották, hogy egy szerkesztő ítélkezni merjen írótársai munkásságáról. Kritikai tevékenysége már csak ezért sem szárnyalhatott merészebben; érdemes munkákat válogatott ki, hogy csak jót mondhasson róluk, de az olvasók tiltakoztak a legszerényebb észrevételek ellen is. Rájnis Józseffel a Magyar Helikonra vezérlő kalauz recenziója kapcsán folytatott irodalmi polémiája élesen mutatja az írók érzékenységét. A deákos költő, jóllehet pap volt s így különös szerénység illett volna egyéniségéhez, a sértett hiúság hangján támadt ellene, mert nem tudta elviselni, hogy valaki különb poétának tarthassa nála Baróti Szabó Dávidot.
Az óvatosabb szerkesztők elégnek tartották a könyvcímek felsorolását minden bírálat nélkül. A bécsi Magyar Kurir szerkesztője, Szacsvai Sándor is, úgy vélekedett, hogy a szigorú kritikák elkedvetlenítik az írókat s így több a káruk, mint a hasznuk. Ez volt az általános vélemény az egész magyar írói világban. Időnkint egyes szerkesztők mégis megpróbálkoztak bíráló ismertetések közreadásával, sőt a Bécsi Magyar Merkurius (1793–1798) szerkesztője, PÁNCZÉL DÁNIEL, lapja mellett 1795-ben külön kritikai melléklapot indított. Hónaponkint egy-egy szám jelent meg Bécsi Magyar Bibliothecájából, a tudományos irodalmat és a szépirodalmat egyformán figyelemmel kísérte benne, ismertetései azonban fölötte gyönge színvonalúak voltak, hatást pedig csak annyiban keltettek, hogy bosszantották az előfizetőket. Pánczél Dánielből hiányzott az ítélőerő és a stílus; esztétikai érzékének hiányát terjengő tartalmi kivonatokkal pótolta; nem tetszett neki sem Gvadányi József Falusi notáriusa, sem Kármán József Fannija, annál jobban lelkesedett Molnár Borbála verseiért. Ilyen módon az első magyar kritikai közlöny szerencsétlenül indult meg. Nem is élt tovább egy évnél. Tizenkét számának megjelenése után eltűnt a főlap mellől.
A magyar kritikai törekvések a kassai Magyar Museumban (1788–1792) találták meg első komoly védőhelyüket. Igaz, hogy a folyóirat kritikusának, KAZINCZY FERENCnek, a szerkesztéstől való korai visszavonulása itt is hamar megszüntette a jól induló bírálói munkásságot, de Kazinczy Ferenc kritikai fejtegetései mégis csak új kritikai időszak beköszöntését jelentették. A már akkor is jeles író a német folyóiratok recenzenseinek jól bevált módszere szerint alaposan megbírálta Gelei József Campe-fordítását és Barczafalvi Szabó Dávid Miller-fordítását, szóval a Robinsont és a Szigvártot. Ezek már nem voltak felületes ismertetések, nem mondott bennük bókokat sem, hanem igazi szépérzékkel nyomozta, van-e a fordítókban hivatottság s miképen oldották meg feladatukat? Mivel nem eredeti munkákról volt szó, elsősorban a fordítás hűségét vizsgálta, a stílus sajátságait elemezte, az újonan alkotott szavak iránt érdeklődött. Bár maga is nyelvújító volt, nem habozott kimondani, hogy: «Románt fordítani s a gyönyörűségre szolgáló dolgokat is idétlen nevekkel mocskolni el, megengedhetetlen vakmerőség».
A színi kritika első apró kísérletei az 1790-es években jelentek meg. A bécsi magyar ujságok lelkes figyelemmel kísérték az első magyar színtársulat előadásait s elismerő tudósításokat közöltek az úttörő budai és pesti színészek hazafias iparkodásáról. Mikor 1792 május 5-én színre került A talált gyermek című vígjáték (Brühl után németből Bárány Péter), a bécsi Magyar Hírmondó tudósítója többek között a következőket írta: «Tegnap játszott először a magyar társaság Budán, a híd mellett levő teátromban. Feles számban voltak a nézők… Én minden nézőkről azt hiszem, hogy nemes indulatból mentek be, t. i. hadd örvendhessenek nyelvünk előmenetelén s a nemzeti csinosodásnak gyarapodásán; de ha talán lettek volna is olyanok, kik csak azért jelentek meg, hogy a csekély kezdeten nevessenek, merem mondani, hogy még az ilyeneknek is lehetetlen volt fél-megelégedés nélkül jönni ki a játéknéző helyből». A Magyar Kurir elismeréssel szólt két női szereplőről, Moór Annáról és Termeczky Franciskáról, akik «úgy játszottak, hogy kivált ha az indulatoknak nagyobb mértékű kijelenthetésére eljutnak, bennük a játszói mesterségnek különös remekjeit fogjuk nemsokára szemlélni».
Az első irodalmi tanulmányokat BACSÁNYI JÁNOS írta a Magyar Museumban. (1788–1792.) Esztétikai képzettsége erős volt, folyóiratában az irodalmi színvonal fenntartására nagy gondot fordított, itt adta közre tanulmányait és megemlékezéseit. (A fordításról, Bessenyei Györgyről, Ányos Pálról, Ráday Gedeonról.) Írótársairól szóló dolgozatai művészi törekvésű, kegyeletes hangú elmélkedések s nem kritikák. Későbbi Ányos-életrajza már igazi irodalmi tanulmány. Ezzel a gondosan kidolgozott írói arcképpel követésre érdemes mintát adott az utána következő biografusok és tanulmányírók számára. (Ányos Pálnak munkái. Bécs, 1798.)
Lassankint növekedni kezdett az érdeklődés a régi magyar irodalom emlékei iránt. Az írói életrajzok gyüjtői és a kritika úttörői után föllépett SÁNDOR ISTVÁN is, a magyar könyvészet tudományának alapvetője. Az első magyar bibliografus a XVIII. század utolsó negyedében hangyaszorgalommal nyomozott minden hazai nyomtatvány után s Magyar könyvesház (1803) című munkájában időrendi egymásutánban állította össze a koráig ismeretes magyarnyelvű könyvek címeit a könyvnyomtatás kezdetétől a XIX. század elejéig. A bibliografiai anyag egybehordásában rendkívüli nehézségekkel kellett megküzdenie. Előtte nem volt magyar bibliografia, a korabeli könyvgyüjtemények többnyire rendezetlenül hevertek, a könyvtári katalógusok közül alig használhatott néhányat. A tudós férfiú a mohácsi csatától a szatmári békéig terjedő korszakból 1054 nyomtatványt írt le, a szatmári békétől kötete közrebocsátásáig 2567 nyomtatványt.
Esztétikai témákról Bessenyei Györgyön, Kazinczy Ferencen és Bacsányi Jánoson kívül mások is elmélkedtek. Ezek az úttörő népszerűsítők részint Aristotelest és Horatiust, részint a francia, német és latin szakmunkákat vették alapul. Sófalvi József kolozsvári református kollégiumi tanár Sulzer német esztétikus tanításait tolmácsolta. (A természet szépségéről való beszélgetések, 1778); Szép János szombathelyi katolikus gimnáziumi tanár a latinul kevésbbé tudók számára magyar nyelven adta közre Szerdahelyi György esztétikai kézikönyvét (Aesthetika avagy a jó ízlésnek a szépség filozófiájából fejtegetett tudománya, 1794); Verseghy Ferenc, a költő és nyelvtudós, lefordította prózában Horatius Ars Poeticáját. (Mi a poézis és ki az igaz poéta, 1793.) A komáromi Mindenes Gyüjteményben Péczeli József közölt rövid kivonatokat a szép fajairól (1789–1792), a pesti Urániában Kármán József iparkodott olvasói szépérzékét fejleszteni. (1794–1795.) Egyesek a művészeteknek már több ága iránt is érdeklődtek, bár elsősorban mégis csak a költészet s ennek körében főként a verselés problémái vonták magukra a figyelmet. A deákos poéták az antik méretű verselés elméletével és gyakorlatával, a németes költők a nyugateurópai versformák fejtegetésével és átültetésével szolgáltak a magyar verstudomány ügyének.
A verselmélettel kapcsolatos kérdések megvitatásában és a prozódiai harcokban legélénkebben Bacsányi János, Baróti Szabó Dávid, Földi János, Kazinczy Ferenc, Pálóczi Horváth Ádám, Péczeli József, Rájnis József, Rát Mátyás, Révai Miklós és Verseghy Ferenc vettek részt.
A régi magyar irodalom feltámasztása a Margit-legenda kiadásával indult meg; ezt a középkori nyelvemléket Pray György tette közzé. (1770.) A Halotti Beszédet Sajnovics János (1771) és Koller József (1782) közölték. Révai Miklós közrebocsátotta Faludit (1786–1787), Kulcsár István Mikest (1794), Dugonics András Gyöngyösit (1796), Bacsányi János Ányost. (1798.) Balassa Bálint énekei és Pázmány Péter munkái többször jelentek meg új lenyomatban, Szenczi Molnár Albert zsoltárait sokszor kinyomtatták. A magyarországi latin poéták közül gróf Teleki Sámuel rendezésében és kiadásában megjelent Janus Pannonius költeményeinek gyüjteménye. (1784.)
Régibb irodalmi emlékek és újabban elhúnyt költők munkáinak kiadásai. – Pray György: Vita S. Elisabethae viduae nec non B. Margaritae virginis. Nagyszombat, 1770. (A Margit-legenda szövege. Ugyanitt hét sorra terjedő mutatvány a Halotti Beszédből.) – Sajnovics János: Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Nagyszombat, 1771. (A Halotti Beszéd szövegének közlése Faludi Ferenc olvasásával. Nem teljes szöveg.) – Koller József: Historia episcopatus Quinqueecclesiarum. Pozsony, 1782. (A Halotti Beszéd teljes szövege.) – Gróf Teleki Sámuel: Jani Pannonii poemata, quae uspiam reperiri potuerunt omnia. Utrecht, 1784. (Értékes Janus Pannonius-kiadás.) – Faludi Ferenc költeményes maradványai. Egybeszedte s előbeszédekkel és szükséges oktatásokkal megbővítve közrebocsátotta a magyar költeményes gyüjtemény öregbedésére Révai Miklós. Két kötet. Győr, 1786–1787. (Megjobbított második kiadása egy kötetben: Pozsony, 1787.) – Faludi Ferenc: Téli éjtszakák vagyis a téli esti időnek unalmait enyhítő beszédek. Holta után darab írásaiból közrebocsátotta Révai Miklós. Pozsony, 1787. (Az ismeretterjesztő és novellás könyv első kiadása.) – Révai Miklós: Elegyes versei. Pozsony, 1787. (Ebben Apáti Ferenc feddő éneke és a Pannonia megvételéről szóló ének.) – Dugonics András: Etelka. Pozsony és Kassa. 1788. (Egy másik másolat alapján közli a Pannonia megvételéről szóló éneket.) – Törökországi levelek. Írta Mikes Kelemen. Az eredetképen való magyar kézírásokból kiadta Kultsár István, az ékesszólásnak tanítója: Szombathely, 1794. (A könyv címlapján álló szöveg sokkal hosszabb.) – Gyöngyösi Istvánnak költeményes maradványai, melyeket egybeszedett és a legrégibb nyomtatványok és kézírások szerént hibáiból kimentett Dugonics András. Két kötet. Pozsony és Pest, 1796. (Az első gyüjteményes kiadás.) – Ányos Pálnak munkái Bécs, 1798. (Sajtó alá rendezte s az eredeti kéziratos gyüjteményt új darabokkal bővítette Bacsányi János.)
Irodalomtörténeti anyaggyüjtők, irodalmi tanulmányok és kritikák írói:
BACSÁNYI JÁNOS (1763–1845) a Magyar Museum szerkesztője, kincstári tisztviselő. Életéről és munkáiról: a németes költők között.
BESSENYEI GYÖRGY (1747–1811) bécsi testőr, tiszántúli földbirtokos. Életéről és munkáiról: a pályáját tárgyaló fejezetben.
CSEREI MIHÁLY (1668–1756) erdélyi földbirtokos. Életéről és följegyzéseiről: a magyarnyelvű történetírókat tárgyaló fejezetben. – Históriájának kéziratában átpillantotta a régibb magyar történetirodalmat: Nagyajtai Cserei Mihály Históriája. Pest, 1852. (Bonfiniustól kezdve felsorolja és bírálja az előtte élő történettudósok munkásságát.)
KAZINCZY FERENC (1759–1831) a Magyar Museum szerkesztője, tiszavidéki földbirtokos. Életéről és munkáiról: a XIX. század első negyedének írói között. Második folyóiratában, az Orpheusban (1790–1792), tartózkodott a bírálattól; bizonyára azért, mert a Magyar Museumban közölt két kritikája megütközést keltett kortársai között.
KÁRMÁN JÓZSEF (1769–1795) az Uránia szerkesztője, pesti ügyvéd. Életéről és munkáiról: a róla szóló fejezetben. A Nemzet Csinosodásáról írt értekezésében a magyar szellemi élet bírálatán kívül irodalmi ítéletek is vannak.
PÁNCZÉL DÁNIEL (1759–1827) a Bécsi Magyar Merkurius és a Magyar Kurir szerkesztője. Életéről és munkáiról: a hírlapirodalmat tárgyaló fejezetben.
RÁDAY GEDEON (1713–1792) pestmegyei földbirtokos. Életéről és munkáiról: a németes költők között.
RÁT MÁTYÁS (1749–1810) a Magyar Hírmondó szerkesztője, győri evangélikus lelkipásztor. Életéről és munkáiról: a hírlapirodalmat tárgyaló fejezetben.
SÁNDOR ISTVÁN (szül. 1750. augusztus 11. Luka, Nyitra megye; megh. 1815. március 29. Bécs) nyitramegyei földbirtokos. Katolikus nemesi család gyermeke volt, tót környezetben nőtt fel, magyarul is csak később tanult meg. Gimnáziumi tanulmányait a piaristák nyitrai iskolájában és a nagyszombati jézustársasági kollégiumban végezte, azután a nagyszombati egyetem hallgatója volt, utóbb szülőföldjén gazdálkodott. Falusi magánya komorrá tette, rokonságával feszült viszonyban élt, irodalmi hajlamai vágyat ébresztettek benne a műveltebb élet után; ezért az 1780-as évek derekán Bécsbe költözött, ismeretséget kötött az ottani magyarokkal, nagy utazásokat tett nyugat felé. Bejárta Németországot, megfordult Franciaországban és Svájcban, ellátogatott Londonba. Révai Miklóshoz a benső barátság szálai fűzték, a szűkös viszonyok között nélkülöző kegyesrendi tudóst pénzzel segítette, viszont barátja gondot viselt Sokféléjének nyomdai munkájára. Magyarországot több ízben beutazta, hogy könyvtári kutatásaival kiegészíthesse bibliografiájának hézagait. Pályája tragikusan végződött. Már falusi kastélyában kifejlődött embergyűlölő hajlama, később Bécsben egyre jobban elfordult az élettől, sok testi-lelki szenvedés után öngyilkossággal vetett véget életének. Hatvanöt éves volt. Vagyonát a magyar tudomány támogatására és jótékony célra hagyta. A felállítandó Magyar Tudományos Akadémiáról éppen úgy megemlékezett végrendeletében, mint elszegényedett jobbágyairól és a lelencgyermekekről. Toldy Ferenc az egyik középkori magyarnyelvű kódexet az ő nevére keresztelte el, hogy ezzel is kifejezze munkássága emlékére az utókor háláját. – G. nevezetű svédi grófnénak rendes történeti. Pozsony és Kassa, 1778. (Huszonnyolc éves korában közrebocsátott első könyve: Gellert német regényének fordítása.) – Jelki Andrásnak, egy született magyarnak, történetei. Győr, 1791. (Fordítás német szöveg nyomán.) – Sokféle. Tizenkét kötet. Győr és Bécs, 1791–1808. (Enciklopédikus tartalmú folyóirat. A lelkes könyvbúvár és irodalompártoló maga írta az ismeretterjesztő vállalat minden cikkét.) – Az orras Ovidnak deákból fordított változási. Győr. 1792. (Orras Ovid: Ovidius Naso. Változási: Metamorphoses.) – Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei. Győr, 1793. (Utazásainak története.) – Magyar könyvesház avagy a magyar könyveknek kinyomtatások ideje szerént való rövid említésök. Győr, 1803. (Alapvető bibliografiai munkáját a magyar könyvészeti kutatás ma sem nélkülözheti teljesen. A későbbi kutatás szorgosságára és szerencséjére vall, hogy 1711-ig terjedő 1054 nyomtatványcímét Szabó Károly 2452 címre szaporította s azóta ez a szám is nagy mértékben gyarapodott.)
SPANGÁR ANDRÁS (szül. 1678. január 29. Nógrád; megh. 1744. március 14. Rozsnyó) jézustársasági áldozópap. Eleinte tanított, később lelkészkedett; a kurucvilágban a pesti belvárosi templom plébánosa volt. Életének főbb állomásai: Nagyszombat, Esztergom, Pest, Kőszeg, Ungvár, Rozsnyó. Krónikás és bibliografus; egyrészt újból közreadta s száz esztendő történetével kiegészítette Pethő Gáspár katolikus szellemű magyar históriáját, másrészt szorgalmasan gyüjtötte a tudományos életrajzokat és könyvcímeket; utóbbi munkájában főként Szentiványi Márton és Czvittinger Dávid írói lajstromait használta forrásul. Őt is hazafias cél vezette adatainak egybeállításában: bosszankodott, mikor egyesek azt állították, hogy a magyar vallásos és tudományos irodalom szegény, «Magyarok Bibliotekája nevű könyvet szereztem, melyben magyar szóval előadom amaz írókat, akik magyarok voltak avagy oly nemzetből és tartományból származtak, akik a magyar korona alatt vannak.» – Magyar krónika. Kassa, 1738. (Címlapjának tanusága szerint Magyar Bibliotékáját ebben a könyvben akarta kinyomatni: «A magyarok bibliotékájával azaz a magyar avagy a magyar szentkorona alatt levő országokból származandó íróktól szerzett és írt könyveknek lajstromával azon krónikát terjesztette, szaporította és a magyarok tanuságára kibocsátotta». Magyar Bibliotékája azonban hiányzik a kötetből, kézirata sincs meg, de a régiek közül egyesek látták a betűrendes írói életrajzgyüjteményt s Rotarides Mihály néhány észrevételt is tett rá a maga munkájában.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Ifj. Szinnyei József: A magyar irodalomtörténetírás ismertetése. Budapest, 1878. – Radnai Rezső: Esztétikai törekvések Magyarországon. 1772–1817. Budapest, 1889. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Szigethy Lajos: Cserei Mihály és Históriája. Erdélyi Múzeum. 1894. évf. – Id. Szinnyei József: Az első magyar bibliografus. Budapest, 1901. – Perényi József: Irodalomtörténetírásunk első munkásai. Nagykanizsa, 1902. – Banczik Samu: Nagyajtai és miklósvárszéki Cserei Mihály. Kolozsvár, 1905. – Réthei Prikkel Marián: Egy elfeledett magyar történetbúvár. Esztergomi benedekrendi gimnázium értesítője. 1910. – Simai Ödön: Faludi hatása Sándor Istvánra. Magyar Nyelv. 1915. évf. – Váczy János: Kazinczy Ferenc és kora. I. köt. Budapest, 1915. – Csahihen Károly: Szépirodalmi kritikusaink. Budapest, 1923. – Császár Elemér: A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig. Budapest, 1925. – Lukinich Imre: A magyar bibliografiaírás első kísérletei. Magyar Könyvszemle. 1925. évf. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debrecen és Budapest, 1928. – Czeizel János: Kazinczy Ferenc élete és működése. I. köt. Budapest, 1930.
