AZ IRODALOMTÖRTÉNET ELŐZMÉNYEI.
AZ IRODALOMTÖRTÉNET ELŐZMÉNYEI.
A KÖZÉPKORBAN jobbára a névtelenség homályába burkolództak az írók de a XVI. századtól kezdve nem titkolták nevüket, sőt büszkék voltak arra, ha emlegették őket. A középkori vallásos alázat személytelensége így változott át a hírnév szomjazására. Szerénykedtek most is, magukat kicsinyeknek vallották, de valójában örültek könyvük megjelenésének, nevük emlegetésének. Az olvasóközönség is érdeklődött az írók személye iránt s nem tekintette szerénytelenségnek, ha a könyv bevezető vagy befejező részei valamelyes tájékozást nyujtottak a szerző érdemeiről.
A latinnyelvű költői és tudományos munkákban szokásossá vált, hogy a kiadásra kerülő könyv barátai üdvözlő versekben hívták fel az olvasók figyelmét az író személyére és munkája kiválóságára. Ezek a panegírikuszok azaz magasztalások óvakodtak ugyan a kritikától, de olykor mégis rámutattak az író egyik-másik jellemvonására. Az örvendezés és dícséret hangjai annál messzebb hallatszottak, minél többen írtak verseket az új könyvbe vagy minél tekintélyesebb férfiak nyilatkoztak a szerző kiválóságáról. Ilyenkor az író tekintélye öregbedett, a közönség kíváncsisága felébredt, a könyvet szívesebben vásárolták.
A XVII. század írói közül egyesek már olyan megjegyzéseket is szőttek panegirikuszaikba, amelyekből méltán következtethetni, hogy ha a kornak nem is volt világosabb képe az irodalom fejlődéséről, ítélni mégis tudott. Magasztalta egy-egy kedves íróját, munkásságát összehasonlította más neves szerzők működésével, az elismerő szavakhoz itt-ott némi irodalmi ízű megjegyzést is fűzött. A magyar kritikának ezek a dícsérő megjegyzések az első csirái.
A gyászoló versekben még melegebb a méltánylás hangja. Ilyenkor az alkalmi költő őszintébben is nyilatkozhatott; igaz, hogy kegyelete éppen olyan túlzásokra ragadta, mint amilyen hízelgők voltak az üdvözlő versek szerzői. A carmen lugubre, a gyászvers, azonos jellemvonású az oratio funebrissel, a gyászbeszéddel.
A gyászbeszédekben – halotti prédikációkban – a szónok vallásos buzgalommal magasztalta az elhúnyt emberi értékét és közéleti pályáját s olykor tudományosságáért is megdícséri az elköltözöttet.
Önéletrajzi adalékok több munkában találhatók. Az elöljáróbeszéd különösen alkalmasnak kínálkozott arra, hogy az író néhány szót mondjon a maga személyéről és munkáiról.
Az életrajznak is felbukkan egy-egy kezdetlegesebb formája. A biografus megörökítette a néhai író életének emlékezetesebb mozzanatait, esetleg megemlékezett tudományos törekvéseiről.
Feltűntek egyes tudományos szerzők munkáinak címjegyzékei. Ezeket a jegyzékeket vagy maga a szerző közölte valamelyik munkájában, vagy a nyomdász állította egybe – a szerző segítségével – az újonnan megjelent könyv végén.
Olykor egy-egy könyvben felbukkant némi irodalmi szemle. A szerző visszapillantott a régebben megjelent, hasonló célú munkákra: felsorolta címeiket, szerzőiket megdícsérte, másokról kárhoztatva szólt.
A XVI. század latin irodalmában magyar irodalomtörténeti vonatkozása miatt figyelmet érdemel SKARICZA MÁTÉ református lelkipásztornak Szegedi Kis Istvánról írt életrajza. Ez az életrajz a sokat szenvedett hitújító prédikátori pályáját, nem pedig írói érdemeit világítja meg, de így is értékes irodalomtudományi adalék. (1585.) – A XVII. század latin irodalmában KÉRY JÁNOS pálosrendi szerzetesnek Zrínyi Miklósról mondott gyászoló beszéde szintén csak távolról érinti a főrangú halott irodalmi érdeklődését, annál melegebben foglalkozik egyéb érdemeivel. (1664.) – Önéletrajzi adaléknak tekinthető egyik-másik írónak az a gondossága és büszkesége, amellyel olvasóik számára könyveik előszavában egybeállítják munkáik sorozatát. KOMÁROMI CSIPKÉS GYÖRGY olyan szeretettel csügg irodalmi működésén, hogy külön nyomtatott katalógusban számol be magyar- és latinnyelvű, kiadott és kiadatlan műveiről, sőt közli be nem fejezett kéziratainak jegyzékét is. (1677.) – A magyarországi írók neveinek gyüjtésében jelentékeny érdemeket szerzett SZENTIVÁNYI MÁRTON jezsuita áldozópap, a nagyszombati egyetem tanára. Betűrendes katalógusai nem önállóan jelentek meg, hanem nagy szorgalommal kidolgozott latin ismerettárának anyagában foglaltak helyet. Szentiványi Márton az írók neve mellé rövid észrevételeket is fűzött latin nyelven: megjelölte állásukat és munkásságuk irányát. (1702.)
SKARICZA MÁTÉról: a XVI. század közérdekű és vallásos irói között; KÉRY JÁNOSról, SZENTIVÁNYI MÁRTONról és KOMÁROMI CSIPKÉS GYÖRGYről a XVII. század magyar és latin vallásos íróit tárgyaló fejezetben.
Kiadások. – Skaricza Máté: Vita Stephani Szegedini. (Megjelent Szegedi Kis István következő munkájának bevezetéséül: Theologiae sincerae loci communes de Deo et homine. Basel, 1585. Magyar fordítása Faragó Bálinttól: Szegedi István élete. Mezőtúri ref. gimnázium értesítője. 1906.) – Kéry János: Oratio funebris. Nagyszombat, 1664. (Gyászbeszéd Zrínyi Miklósról.) – Komáromi Csipkés György: Catalogus operum editorum et nondum editorum prout erant. Kolozsvár, 1677. (A szerző által írt munkák jegyzékének külön kiadása.) – Szentiványi Márton: Curiosiora et selectiora variarum scientiarum miscellanea. Három decasban s ezen belül kilenc részben. Nagyszombat, 1689–1702. (A hazai írókról szóló jegyzéke még nem írói lexikon, csupán egy írói névtár első kísérlete.)
Irodalom. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. II. köt. Budapest, 1885. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. III–IV. köt. Budapest, 1896–1898. – Kerecsényi Dezső: Elvi kérdések a régi magyar irodalomban. Minerva, 1923. évf. – Máté Károly: Irodalomtörténetírásunk kialakulása. U. o. 1928. évf. – Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak. Budapest, 1930.
