APÁCZAI CSERE JÁNOS.
APÁCZAI CSERE JÁNOS.
A MŰVELŐDÉS-POLITIKAI irodalomban az első magyar kultúrpolitikus, Apáczai Csere János, két latin beszédével vonja magára a figyelmet. – Gyulafehérvári székfoglaló beszéde (De studio sapientiae, 1653) izgatott hangú pedagógiai programm. A tudományok tanulásának módját és hasznát fejtegette benne. Figyelmeztette a tanulókat, hogy az ismeretek minden egyes ágába egyforma kedvvel mélyedjenek s rámutatott az általános tudatlanságra, melyet a külföld nem késik felhasználni a magyarság kisebbítésére. Ha akad is a magyarok közt jeles tehetség, az iskolák gyarlósága miatt nem fejlődhetik ki eléggé. – Az iskolák igen nagy szükségéről és a magyar műveltség tátongó hézagairól szólt kolozsvári beköszöntő értekezésében. (De summa scholarum necessitate, 1656.) Ez is éppen olyan kíméletet nem ismerő támadó beszéd, mint az előbbi. Meg kell bolygatnunk a régi magyar iskolai rendszert, más alapon kell nevelnünk az ifjúságot, végre kell hajtanunk az iskolázásban időnkint mindig szükséges megújhodást! Tanítványainak szemére veti, hogy nem a tudomány kedvéért jönnek az iskolába, hanem azért, mert menekülni akarnak az otthoni jobbágymunka elől; ha pedig bevégzik iskoláikat, akkor a semmittevésnek élnek s szellemi tétlenséggel gyalázzák meg papi hivatalukat. A tanulók gyűlölik a tudományt, a tanítók kedvetlenül töltik be állásukat, a papok kevélyek és anyagi érdekeiket hajszolók, az urak műveletlenek.
Apáczai Csere Jánost latin iskolai beszédei igen merész bírálónak és erős alkotó szellemű kezdeményezőnek mutatják. A hagyományok megcsontosodott korszakában s az egyházi és világi tekintélyek félelmes világában olyan élesen bírált, hogy szinte csodálni lehet az akkori feudális papi társadalom elnézését kíméletlen ostorozásaival szemben. Inkább a könny, mint a szónoklat illik hozzám – írja egy helyen – mikor a szégyenletes tudatlanságnak, tehetetlenségnek, nyomorultságnak roppant tengerét látom a magyar nemzet örök gyalázatára. Aluszékonyak, tudatlanok, meztelenek vagyunk, minden az idegenek kezében van, külföldről és idegenektől szerzünk be mindent. Még a mesterségek sincsenek magyar kézben, a szerszámokat is idegen neveiken hívjuk. Gúny tárgyai vagyunk az idegenek előtt, kinevetnek szokásainkért, bárgyúknak és barbároknak tartanak bennünket. Ideje fölébredned álmaidból te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép. Ébredj fel, kutasd nyomorúságod forrását, ne az iszákosságban találd örömödet. Lásd be, hogy gyermekeid a tudatlanság feneketlen mélységében vannak, állíts iskolákat, fogd okos tanulásra a haza jövő reménységeit. Alsó iskolák, középiskolák, felső iskolák kellenek, mert ezek nélkül nem lehet segíteni a nemzet elmaradottságán. Mi még a doktori címért is külföldi főiskolákhoz vagyunk kénytelenek folyamodni s a külföldiek azt mondogatják magukban, hogy nemzetünk vad, a tudományokat nem becsüli, holott a bölcsesség az istenek adománya és találmánya. Ó, a halandók közt legszerencsétlenebb magyarok, az isteneknek nincs hozzánk semmi köze, mert hiszen közülünk majdnem teljesen száműzve van a bölcsesség. Ha a bölcsesség neveli az embereket az istenfélelemre, igazságosságra, mértékletességre, nem csoda, hogy Magyarország és Erdélyország istentagadással, igazságtalansággal, mértéktelenséggel van tele. Olyan vétkeink vannak, hogy hasonlók csak a szkithák vagy az amerikaiak között ismeretesek. Tele vagyunk gonosz családokkal, rakoncátlan fiúkkal, fortélyos és kegyetlen urakkal, csalárd és hűtlen szolgákkal, a keresztyénség alapelveit sem ismerő papokkal, megvásárolható bírákkal, zsarolásokkal, erőszakosságokkal. Mindenfelé feldúlt falvak, házak, birtokok, silány utak, piszkos utcák, a nép között panasz, sóhajtozás, síránkozás, szóval csupa rosszul kormányzott közügy. Hamarabb érhetné el valaki kezével a csillagokat, hamarabb énekelhetné le az égről a holdat, hamarabb szoríthatná egy kis árokba az óceán hullámait, semmint pallérozottá tegye ezt a nemzetet a tudományok lankadatlan művelése nélkül. Ami a testben a szem, az az országban a főiskola; ami az emberben az okosság, az a társadalomban a tudós férfiak csoportja. Szemek nélkül nincs látás, okosság nélkül oktalan állat az ember, ezért valóban nem igazságtalanul hirdetnek minket a szomszéd népek a halandók közt a legtudatlanabb és legműveletlenebb, buta és tunya, gyermekkortól fogva állati tudatlanságra termett népnek. Csoda-e, ha az ilyen országban a tanítókat még a papok is lenézik s a rektor nagyon utolsó ember szemükben. S mégis, kétségbe kell-e esnünk ilyen körülmények között, el kell-e hagynunk az iskolát? Nem! Szégyenen és gyalázaton túl az erényre kell törekednünk.
Kiadások. – Oratio de studio sapientiae. Megjelent Apáczai Csere János lexikonában: Magyar encyclopaedia. Utrecht, 1653. – Oratio de summa scholarum necessitate. Kéziratos szövege a kolozsvári református kollégiumnak Apáczai Csere János által ajándékba adott albumában. – Apáczai Cseri János pedagógiai munkái. Összegyüjtötte, a latin beszédeket fordította, jegyzetekkel ellátta Hegedüs István. Budapest, 1899.
Irodalom. – Egybeállítása az Apáczai Csere János magyar irodalmi munkásságáról szóló szakaszban. Az ott felsoroltak közül elsősorban említhetők a következők. – Neményi Imre: Apáczai Csere János mint pedagógus. Budapest, 1893. – Stromp László Apáczai Cseri János mint pedagógus. Athenaeum. 1897. évf. – Imre Sándor: Apáczai Cseri János. Erdélyi Múzeum. 1907. évf. – Kremmer Dezső: Apáczai Cseri János élete és munkássága. Budapest, 1911. – Schneller István: Apáczai Cseri Jánosról mint a magyar nemzet pedagógusáról. Teológiai Szaklap. 1916. évf. – Neményi Imre: Apáczai Csere János. Budapest, 1925. – Fináczy Ernő: Apáczai Csere János emlékezete. Klebelsberg-emlékkönyv. Budapest, 1925. – Imre Sándor: Apáczai lelke. Protestáns Szemle. 1925. évf. – Mitrovics Gyula: Apáczai Csere János. U. o. 1925. évf. – Tavaszy Sándor: Apáczai Csere János személyisége és világnézete. Kolozsvár, 1925. – Fináczy Ernő: Az újkori nevelés története. Budapest, 1927.
