CSÁTI DEMETER ÉNEKE.
CSÁTI DEMETER ÉNEKE.
NEM SOKKAL a mohácsi csata után CSÁTI DEMETER ferencrendi szerzetes versbe foglalta a magyarok honfoglalásának történetét. Ez a krónikás vers Ének Pannonia megvételéről vagy Pannoniai ének néven ismeretes. Szerzője elmondja, hogyan verték le a Pannonia földjén uralkodó lengyel herceg seregeit Árpád vitézei. Árpád díszes fehér lovat küldött a hercegnek, ő elfogadta az ajándékot s ezzel áruba bocsátotta országát. A magyaroknak most már megvolt a jogos igényük, hogy ellenségüket birtokából kiforgassák. A herceg elvesztette a csatát s beleölte magát a Duna vizébe.
Ezt szerzették Szilágyságban,
Csáti Demeter nagy gondolatjában,
Mikort nagy bú vala Magyarországban,
Egy néminemű mulatságában.
Csáti Demeter nagy gondolatjában,
Mikort nagy bú vala Magyarországban,
Egy néminemű mulatságában.
Mindezt hosszadalmasan mondja el Csáti Demeter. «Emlékezzenk régiekrel, Az Szythiából kijüttekrel, Magyaroknak eleikrel, És azoknak vitézségekrel.» A magyarok Szythiából kiindulának, Erdélységben letelepedének, ott hét kapitányokat emelének, mindegyiknek várat szerzének. Nagy volt az erejük, mint Sámsonnak; bátor a szívük, mint oroszlánnak; mindent rontottak, ha megindultak. Közöttük legjelesebb Árpád vala, mindegyiküknél gazdagabb vala, azért közöttük főkapitány vala. Mikor azt hallották volna, hogy a Duna jó víz volna, lakóföldje nagy jó volna: akkor egy követet választának s elbocsáták őt Duna-látni. A követ megszemlélé és jónak ítélé az ottani földet, füvet, vizet. Az országot lengyel herceg bírja vala, lakóhelye Veszprém vala, a föld népe német vala. A herceg megvendégelé a követet, jónak ítélé a követséget, mert köznépnek vélé a magyarokat. Veszprémből Erdélybe sietett a követ, Árpád elé vitte a földet, füvet, vizet, a kapitányok mind oda gyűlének, a hallottakról tanácsot tartának. Követek menének most a herceghez, megajándékozák egy aranyos fékű és nyergű fehér lóval, örült a herceg az ajándéknak, megszereté a szép lovat, holott miatta földjét veszté. Megindulának Erdélyből a kapitányok, háromszor Deust kiáltának, arról nevezték ott a várost, a Szamos mentében, nemes Dézsnek. Követeik nagy bátorsággal mondák a hercegnek: hagyná el földjét, mert eladta országát: «Feldedet attad fejér lovon, És fivedet aranyos féken, Duna vizit aranyos nyergen». Herceg hallá, mosolyodék: agyonveretem a lovat, a Dunába vettetem a nyerget, fű közé hányom a féket. Mondának a követek: azzal is mi járunk jól, a lovon meghíznak ebeink, a nyereg a halászoké lesz, a féken a kaszások osztoznak. Megfélemlék a herceg, Árpád pedig előbbre jött népével. «Kelem földén a Dunán elkelének, Az Cseken ők csekének, Az Tetemben el-feltetének, Érden sokat ők értenek, Százhalomnál megszállának, az herceggel megvívának.» Isten a magyar néppel vala, a herceg megvereték, menekülésében beszöktete a Dunába, de nem menthette meg életét. Árpád vala nagy örömben, megszálla egy hegy tetején, Székesfejérvárhoz lőn ő közelben. Az ország a magyaroknak adaték s Magyarországnak nevezteték.
A sokat emlegetett ének szerzője, CSÁTI DEMETER, a XVI. század legelején a krakkói egyetemen tanult. Neve többször felmerül Szent Ferenc rendjének hivatalos irataiban. Az 1531. évi nagyváradi ferencrendi gyűlés jegyzőkönyvében azt olvassuk róla, hogy kegyetlen szigorúsága miatt az alája rendelt szerzetesek bevádolták a rendi gyűlésen. Határozatba ment, hogy többé nem viselhet előljárói tisztséget. Pesti hitszónok lett, utóbb azonban újból házfőnöki megbízást nyert Sárospatakon. Különböző helyeken volt azután prédikátor és gvárdián. Főként olyan helyekre küldték, ahol a hitújítás erősebben fenyegette a katolikusok hitbeli hűségét. Munkásságának fontosabb állomásai: Kusaly (1526), Ozora (1529), Pest (1531), Sárospatak (1533), Nagyvárad (1535), Csanád (1537), Sárospatak (1539), Szécsény (1542).
Krónikás versét a mohácsi csata után írta «mikort nagy bú vala Magyarországban». Ebben az időben Kusaly községben, a cseri barátok azaz a salvatoriánus ferencesek egyetlen szilágysági kolostorában, élt. Hamar elkerült innen, többet nem is jutott vissza erre a vidékre. Énekének forrása Turóczi János latinnyelvű krónikája volt. Hogy szövegébe felvette volna egy régibb magyar népének néhány sorát is, amint eleinte egyes irodalomtörténetírók vélték, erre nézve semmi tudományos bizonyíték nincs. Kezdetleges stílusú históriás énekét nem tekinthetjük egyébnek a Turóczi-féle krónika kivonatos rímes fordításánál.
A Pannonia megvételéről szóló éneket először Pray György említette irodalmunkban. (Dissertationes historico-criticae in annales veteres hunnorum, avarum et hungarorum. Bécs, 1774.) – Az éneket Toldy Ferenc XIV. századi maradványnak vélte. Szerinte ez a verses emlék nyelv tekintetében értékes darab, de költői érdekességgel nem bír, mert nagyon is józanul beszéli el azt a mondát, melyet a forrásául szolgáló latin krónika helyenkint sokkal melegebben ad elő. Az ének, szerinte, a középkori barát-irodalom terméke, nem pedig hegedősének, amint Pray György, Révai Miklós és Dugonics András gyanították. Szerzője a Szvatopluk-mondát nem a nép szájhagyományából merítette. (Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868.) – Szilády Áron igazat adott Arany Jánosnak, aki a magyar nemzeti versidomról írt értekezésében úgy vélekedett, hogy az ének mind tartalmában, mind alakjában népköltési maradvány, jóllehet egy tudákos szerző átdolgozta. Szilády Áron szerint az ének összeállítója előtt a latin krónikák előadása lebegett ugyan, de ismernie kellett az eredetibb népies versnek legalább töredékeit. (Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877.) – Tüzetesen vizsgálta az idevonatkozó összes kérdéseket Széchy Károly. Szerinte az ének Csáti Demeter verse, akihez a honfoglalás korabeli hegedősénekből már csak néhány sor jutott el, de ez a nép ajkán élő töredék úgy megragadta a ferencrendi szerzetes képzeletét, hogy az egyik latin krónika alapján éneket mondott a magyarok honfoglalásáról. (A Pannoniai Ének. Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évf.)
Kiadások. – A 168 sorból álló ének külsőleg két részre oszlik: a Pannoniai Énekre és a Csáti-féle töredékre. Az előbbi 39 versszakból áll, az utóbbi 3 versszakból. A kettő között néhány összekötő versszak hiányzik s ezért a régibb irodalomtörténetírók külön tárgyalták a Pannonia megvételéről szóló éneket és külön említették Csáti Demeter verstöredékét. Ma már kétségtelen, hogy a két maradvány ugyanazon költeménynek egy-egy része. – Az ének szövegét egy ma már nyomtalanul eltűnt kódex tartotta fenn. Ebből a szövegből Pray György másolatot készített s e másolat alapján adta közre az éneket Révai Miklós: Elegyes versei. Pozsony, 1787. – Dugonics András is közrebocsátotta az éneket egy másik másolat alapján, melyet gróf Lázár János juttatott kezéhez: Etelka. Pozsony és Kassa, 1788. – Mivel utóbb nemcsak az eredeti szöveget magában foglaló kódexnek, hanem a két másolatnak is nyoma veszett, a további kiadások Révai Miklós szövege nyomán készültek, ami helyes volt, mert Dugonics András meglehetősen szabadon bánt a maga szövegével. Toldy Ferenc 1828-tól kezdve többízben közölte az éneket, utána mások is lenyomatták. – Jegyzetekkel ellátott gondos kiadása Szilády Árontól: Régi magyar költők tára. I–II. köt. Budapest, 1877–1880.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Handbuch der ungrischen Poesie. I. köt. Pest és Bécs, 1828. – U. az: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – U. az: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Arany János: A magyar nemzeti versidomról. Új Magyar Múzeum. 1856. évf. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I–II. köt. Budapest, 1877–1880. – Békesi Emil: A legrégibb történeti ének kora. Figyelő. 1877. évf. – Imre Lajos: A Pannonia megvételéről szóló ének. U. o. 1880. évf. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Széchy Károly: A Pannoniai ének. Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. köt. Budapest, 1893. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái. II. köt. Budapest, 1905. – Timár Kálmán: Néhány ferencrendi írónkról. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921. – Beöthy Zsolt: Romemlékek. I. köt. Budapest, 1923. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927.
