EGYHÁZI BESZÉDEK.
EGYHÁZI BESZÉDEK.
A SZERZETESEK a maguk erős szónoki lendületével a XIV. században még erősebben háttérbe szorították a világi papságot. Jól tudtak beszélni a nép nyelvén, ezért a hívek hozzájuk tódultak s csak kényszerűségből jártak a plébániai templomokba. Nem lehet csodálni, ha a világi papság keserűséggel szemlélte a barátok sikereit s akadályokat gördített hitszónoki munkásságuk elé. Olykor még a római szentszéknek is közbe kellett lépnie, hogy megvédje a szerzeteseket. Megtörtént az is, hogy a világi papok egyházi kiközösítéssel fenyegették azokat a hívőket, akik a domonkosrendiek prédikációira jártak. 1303-ban a pápai követ, 1315-ben pedig az esztergomi érsek kelt erélyesen a domonkosrendiek védelmére; 1317-ben viszont a római pápa intézett leiratot a pécsi püspökhöz, elítélően szólt a világi papság akadékoskodásáról s meghagyta, hogy az ágostonrendi szerzeteseket senki se merje háborgatni igehirdetésükben.
A XIV. századi latin prédikációk tájékozást nyujtanak a magyar szentbeszédekre nézve is. Az egyházi szónokok kezén itthon és a külföldön meglehetősen egyforma feldolgozású szövegek gyüjteményei forogtak: a nemesség és a nép számára ezeket tolmácsolták magyar nyelven. Ezekben a prédikációkban kevés a dogmatikus elem, annál több az erkölcsi oktatás, szentírási részlet, keresztény hittudósokból való idézet, legenda és példa. A szónok elsősorban a tisztességes életre oktatta hallgatóságát s inkább csak kényszerűségből foglalkozott az egyház hittudományi tanításainak fejtegetésével. Szívesen magyarázta a Szentírás szövegét, bőven foglalkozott a szentek életével, de az elmélkedés már kevésbbé volt kedvére. A képzettebb prédikáló természetesen szem előtt tartotta az akkori egyházi retorikák tanácsait is. A jó prédikációnak ötféle eredményt kellett elérnie: a gonoszok korholását, a jók erősítését, a tudatlanok tanítását, a szomorkodók vigasztalását, a lanyhák buzdítását. A szónoklat elmondásához hangos beszéd kívántatott, hogy a szónokot mindenki meghallja és valamennyi hívő rettegjen.
A pálosok ebben az időben még tartózkodtak a prédikálástól, a kartauziak pedig szabályzatuk szerint még egymás közt sem beszélhettek; annál lelkesebben terjesztették Isten igéjét a domonkosrendiek és a ferencrendiek. Szívesen beszéltek a néphez a bencések, ciszterciek, premontreiek és ágostonosok is. Új szerzetesrend gyanánt a karmeliták csatlakoztak hozzájuk: a XII. században élő Szent Bertold tanítványai. Közülük Budai Antal 1392-ben mártírhalált szenvedett, mikor délvidéki hittérítő és prédikáló útján a törökök kezébe került. A főpapok sorában különösen Miklós pécsi püspök prédikált sikerrel, úgyhogy VI. Kelemen pápa 1346-ban elismerő iratot intézett hozzá s megengedte, hogy hallgatóinak száznapi búcsút oszthasson.
Irodalom. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1900–1901. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Rézbányay József: Az egyházi szónoklat egyetemes története. Három kötet. Esztergom és Pécs, 1904–1908. – Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – U. az: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910.
