EGYHÁZI BESZÉDEK.
EGYHÁZI BESZÉDEK.
A KÁLMÁN király idejében tartott esztergomi zsinat meghatározta, mi a lelkész kötelessége az egyházi szónoklat dolgában. A papnak a nagyobb templomokban vasárnapon és ünnepek alkalmával meg kellett magyaráznia a napi evangéliumot és a szentleckét; a kisebbekben pedig tanítást kellett tartania az Úr imádságáról és az apostoli hitvallásról. Azaz a nagyobb lakott helyeken homiliát mondtak, a falusi templomokban katekézist tartottak. Amott szentbeszéd volt, emitt a hit elemeinek oktatása.
Mivel a világi papság egy része nem szívesen prédikált, másfelől olyanok is kezdtek prédikálni, akik az eretnekségre hajlottak, a pápai rendeletek felhívták a figyelmet az egyházi beszéd fontosságára, egyben kiközösítéssel fenyegették mindazokat, akik püspöki felhatalmazás nélkül merészeltek prédikálni. A szerzetesekkel szemben a világi papság egyre nehezebb helyzetbe került, mert a szerzetesek szenvedélyesen prédikáltak, míg a plébánosok gyöngék voltak a szónoki beszédben s hittudományi képzettségük messze elmaradt a szerzetesek teológiai tudása és szónoki készsége mögött. Ez a különbség korán elhintette a villongás magvait a világi papság és a szerzetesség közé. A lelkipásztorkodó papok féltették híveiket a kolostorokban élő szerzetesek szónoklatának hatalmától.
Az egyházi férfiak nemcsak a templomokban prédikáltak, hanem a szabad ég alatt is. Hordozható szószéket vittek a nép közé, erre állt fel a szónok, a nép pedig állva vagy a földön ülve hallgatta a szentbeszédet. Mivel jóval több ünnepet ültek, mint manapság, prédikációnak is többnek kellett volna elhangzania, de a lelkész és a nép egyaránt szívesen könnyített a zsinati határozatoknak idevonatkozó pontjain. A templomokban mise alatt tartották meg a prédikációt, mert a népnek az egész misét végig kellett hallgatnia s ilyen módon nem hagyhatta el a templomot prédikáció nélkül. A lelkész a prédikációt szívesen helyettesítette az evangélium felolvasásával, a szöveg rövid megmagyarázásával és általános erkölcsi buzdítással. A beszédet inkább csak a nagyhéten szabták hosszabbra, amikor az Üdvözítő kínszenvedéséről már bővebben tudott beszélni a prédikáló.
A rendesen kidolgozott egyházi beszéd a Szentírásból választott jeligével kezdődött. A szónok latin nyelven idézte a szentírási mondatot, azután a nép nyelvén is megmagyarázta értelmét a hallgatóságnak. Ezt az evangéliumi szakasz felolvasása és fejtegetése követte. Most tért rá a szónok a beszéd bevezetésére s a gyakran igen terjedelmes bevezetéshez a tárgyalás felosztása csatlakozott. Egymást váltogatta a sok idézet és példa. Máskor meg úgy könnyített helyzetén a prédikáló, hogy hosszasan elbeszélt egy legendát. A befejezés inkább imádság volt, ehhez járult a hallgatók figyelmeztetése az örök boldogságra. A szónok azután imádkozott a királyért, az egyházi és világi előljárókért, a jótevőkért és betegekért, a föld termékenységéért és a csapások elhárításáért; kihirdette a következő hétre eső ünnepeket és böjtöket; elmondta, hogy kik haltak meg és kik a házasulandók; tudtul adta a búcsút és a kiközösítést; végül befejező imádságot mondott és megáldotta a népet.
Irodalom. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1900-1901. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi, beszéd irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Rézbányay József: Az egyházi szónoklat egyetemes története. Három kötet. Esztergom és Pécs, 1904–1908. – Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – U. az: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910.
