Listius kisebb művei
Listius kisebb művei
Nem sokkal több jót mondhatunk másik művéről, melyben a magyar vezérek és királyok történetét beszéli el 901-től 1652-ig, meglehetős rövidséggel vázolván viselt dolgaikat. Nem bánik fukarul a korához közel eső uralkodókat dicsérő jelzőkkel, Ferdinándot pedig épen bölcs Salamonnal hasonlítja össze, sőt a fölé emeli, mint a ki minden dicsőséggel, szépséggel, bölcsességgel bővelkedik. Költeménye végén megemlékezik Hunyadi Jánosról, Szilágyi Mihályról s a Scythiából kijött magyarok hét kapitányáról. Mindenütt a krónikást érezzük benne, a ki rövidségre s hűségre törekszik, s a mellett a dicsőítés görögtüzénél mutatja be alakjait.
Utánok A szerencsének állhatatlanságáról szóló kilencven versszakos költemény következik, tömérdek vonatkozással különféle dolgokra, csak azért, hogy megvilágíthassa a magyar nemzet sorsát, melynek majd ötszáz évig kedvezett a szerencse, de most elpártolt tőle, mivel a törököt küldte nyakunkra, a ki elfoglalta az ország nagy részét s rabigába verte a népet. Itt-ott felcsillámlik benne egy kis költői ér is, a mikor pl. az idő változásairól így ír:
Be szokott borúlni az ég is fölyhőkkel,
Gyakran verejtékzik nagy záporesőkkel,
Napfénye rejtezik setétes ködökkel,
Sors forgandósága játszik emberekkel.
Gyakran verejtékzik nagy záporesőkkel,
Napfénye rejtezik setétes ködökkel,
Sors forgandósága játszik emberekkel.
Ez a legtöbbet érő verse, s benne az alexandrinek is kifogástalanok. Legnagyobb hibája – a mi a többé is – hogy nagyon el van nyújtva s áradozó.
A boldogságos szűz Máriához, Magyarország pátronájához intézett verse a Boldogasszony apotheosisa akar lenni. Hivatkozik a tiszteletre, melylyel Magyarország az ő patronáját körülveszi; a templomokra, melyeket nevének szenteltek, a pénzekre, melyeket képmásával ékesítenek, a régi királyokra, kik újból és újból az ő oltalmába ajánlották a hazát, s a pártfogásra, melyben a Boldogasszony eddig részesíté hű magyarjait, a kik azonban most már elpártoltak tőle, azért éri őket annyi csapás, a török pusztítása, pogány hálója; de ő, mint tékozló fiú visszatér az istenanyához s kegyelemért esedezik, hogy az ő zászlói alatt »pogányságra mehessünk«. Végül a költő a saját számára halála órájakor kéri a Szent Szűz irgalmát. – Verskötetét A nemes Magyarország czímeréhez írott hat strófás verse zárja be.
Költői működésének nem volt hatása; nem talált abban az olvasó sem újat, sem élvezetest, sem tetszőt; szíve és esze egyaránt kielégítés nélkül maradt. Ha lett volna is költészetében tűz, nem gyújtotta volna lángra azok szívét, a kik ismerték életét, viselt dolgait s elborzadtak tettei hallatára. Hogyan áraszthatott volna fényt, derűt annak az embernek a költészete, a kinek lelke a sötétség éjjelébe volt burkolva?…
