Balassi és Rimai
Balassi és Rimai
Az előző század lírái hangulata szinte észrevétlenül játszik bele a XVII. századéba. Balassi Bálint meghalt ugyan az esztergomi táborban, de költői dicsősége túlélte őt, mint fényesebben ragyogott s varázsa nőttön nőtt. Költészetének hangja és formái hatottak az egész kor lírájára, s kiváltképen Rimaiéra, ki a tanítvány kegyeletével és hűségével ápolta emlékét s gyarapította nimbuszát. Barátja nevét új életre hozta, verseit kinyomozta s azok a saját verseivel együtt, állítólag 1604-ben, ki is adattak. E kiadásnak eddig egy példányát sem bírjuk, csupán Rimai Iratai között találunk egy töredéket, úgy hiszszük, e kiadás elé írt prózai elöljáró beszédének csonka szövegét. Ebben írja: »Valamikor vagy láttalak, vagy emlékezem felőled, mindenkoron vigasztalom magamat véled«, s e szavak, mint egy önzetlen barátságnak visszatérő emlékei, megindítanak és fölemelnek.
Barátságuk csakugyan őszinte és nemesítő lehetett. Rimai, irataiban és leveleiben mindenkor figyelemmel kíséri a két Balassi-fiú sorsát, ép úgy meggyászolja Bálintot. Barátságuk nem csupán külső viszonyaik közösségén, lelkök rokonságán izmosúl, hanem költői eszményeik és tehetségök harmóniája által kapcsolódik mind szorosabbá. Balassi egy nyilatkozatában nemcsak a mester büszkeségének, hanem a baráti szív örömének is ékes kifejezését adja: »Ha úgy mégy elő dolgodban, az mint elkezdtél, gyakorolván azt, nem hogy el nem érkeznél velem, de meg is fogsz haladni.« Sőt halála óráján is őtet vallotta Balassi, írja a radványi kódex, helyében valónak lenni, kérvén arra, hogy az ő halálát verseivel ékesítse«. Rimai ekkor írta a Bocsásd szent lelkedet kezdetű énekét.
E baráti összeköttetésnek emléke nem csupán nehány vers s az említett kiadás, hanem egy vonzó hagyomány, mely nevöket összefűzte, műveiket fölcserélte, verseiket két századon keresztül harmincöt ismert kiadásban együtt nyomtatta, magukat a magyar nyelv két ékességének nevezte, s rólok a radványi kódex szavai szerint ily megtisztelő közvéleményt alkotott: »méltó, hogy (Rimai verseit) Balassi irásaitul messze ne hagyjuk, mert Balassi Bálinton kívül csak egy magyar sem érkezhetik el véle, bár ugyan igyekezzék is rajta.« Úgy látszik, mintha e hagyomány főképen abból a hatásból táplálkoznék, melyet kettejök költészete irodalmunkra gyakorolt, mely alól lírának a XVII. század folyamán alig tud menekűlni. S valóban nehéz volna arról elmélkedni a nélkül, hogy Rimai költészetével előbb meg ne ismerkedjünk.
RIMAI JÁNOS írói dicsőségét hosszú ideig Istenes énekei tartották fönn, de kortársai leveleiből és saját irataiból jól értesülünk arról, hogy más műveket is írt, s hogy az a tisztelet, mely őt, a fejedelmek bizalmasát s a nádorok barátját körülvette, részben írói munkásságán alapúlt. Fényes pályát futott meg, s az gazdag volt kitüntető megbízatásokban és elismerését szerző sikerekben, s mindezt kitünő míveltségének, erős jellemének, politikai ügyességének és hűségének köszönhette. Elmélkedő lelke és gazdag tapasztalásai őt korán emelték filozofiai magaslatra, az emberek és viszonyok fölé, mi által minden változandóságban jó magyarnak s minden sikere mellett szerénynek ismerjük meg őt.
Balassi és Rimai »Istenes Énekei«-nek második címlapja. Pozsony, 1676.
(Eredeti nagyságban.)
Mi sem jellemzi jobban szerénységét, mint ama nyilatkozata, melyet Balassi Zsigmondnak arra a mondására tett, hogy: ha Erdély fejedelme lenne, őt is előre vinné. »Arra azt feleltem, mondja, hogy én az én sorsommal oly contentus vagyok, hogy ahoz csak keveset kivánnék Istentől, hozzá szoktatván magamat az csendes és kis értéken megelégedett élethez, efféle dolgokban azért nem az én promotiómat, hanem az közönséges haszonnak való szolgálatot igyekeztem inkább tekintenem.« Önzetlen és szerény, munkás és megelégedett, a XVII. századnak folyton forrongó közéletében kevés ilyen rokonszenves alakra akadunk.
János, Rimai György deák és Madách Krisztina fiok, Alsó-Sztregován, 1573-ban született. Miként a korabeli fiatal emberek:
Tudományokat ő kezde tanúlni,
Játékokban, vadászásban ott lenni;
Játékokban, vadászásban ott lenni;
tanúlmányait Gréc és Bécs egyetemein folytatta, de otthon és ecsedi Báthori István udvarában kezdhette és alapozhatta, mert az országbíró már 1586–87-ben, 13–14 éves korában udvarába vette. Talán énekes apródja volt, hiszen későbbi ura, Báthori Zsigmond egy, 1595-ben írt hadi daláért szerette meg s vette magához. Gyors elmélkedésre Bocskai udvarában indúl, a hol előbb titkár, majd kincstartó s végül belső tanácsos lett, s mint ilyen, Illésházy nádorral a zsitvatoroki békekötéskor a fejedelem biztosa volt. Kassán Bocskai fölött a gyászbeszédet is ő tartotta. Illésházy fölismerte tehetségét és értékét és nem engedte meg, hogy Erdélybe visszamenjen, hanem mint portai követet fontos diplomaciai küldetésekben alkalmazta. S mikor pártfogója meghalt, visszavonúlt nógrádmegyei birtokára s elmélkedésekben és maga mívelésében töltötte idejét. Patvarkodást, pört nem keresett, a mit a sors eléje hozott, elkerűlte, de annál nagyobb buzgalommal foglalkozott a régi világ nagy szellemeivel: Petrarca, Seneca és Cicero alkották társaságát. Visszautasította még Thurzó György ajánlatát is, a ki, úgy látszik, valami hivatallal kínálta meg, de udvarához közeli viszonyban maradt azutánra is. Mikor 1616-ban Thurzó meghalt, a gyászolók sorában ugyan hátul ott volt Rimai is, de az özvegy szolgálatában annál előbbrevaló hely jutott neki: titkárja lett. Nyugodalmasabb élet reményében megházasodott; még abban az évben feleségül veszi Ághy Orsik asszonyt. Reményében csalódott, mert hivatása a csaldi tűzhelytől megint a közélet terére szólítja. A lovagias Mátyástól a magyar jót vár; Rimai is szolgálatába áll, s mikor reménye, Bethlen Gábor nemes alakjában, föltámad, Rimai siet felajánlani szolgálatait. S ezek mindenkor becsesek voltak; ő a diplomaciai feladatok egész sorát végezte el. Konstantinápolyban három ízben (1608., 1619., 1621.) járt a portára követűl, Bethlen megbízottja volt a soproni és a szőnyi békekötésen s bizalmi embere a besztercebányai országgyűlésen. A közélettől csak elbetegeskedve vált meg s halála 1632-ben következett be. Emlékversek és megtisztelésekben elég része volt, de azoknál szebben őrzi meg emlékét az alakját rajzoló hagyomány. Irodalmunk még nem rótta le iránta kötelességét, még nem írta meg élete folyását, még nem adta ki fennmaradt összes iratait és verseit, méltó emlékeül az író munkásságának, mely hazája számára volt szentelve.
Rimai János névaláírása.
Rimai irodalmi munkássága nagyobb körre terjedt, mint hosszú ideig gondolták. Megmaradt versein kívül államiratai és levelezései csak a legújabban váltak (Ipolyi Arnold kiadásában) ismeretesekké, deák versei s egy kéziratos imakönyve Toldy szerint az Akadémiában őriztetnek. De ennél sokkal több az, mit csak említésből ismerünk. Elveszett művei között kell keresnünk portai naplóit, kora történetéről írt művét, egy De Virtute vagy az udvariságról írt didaktikus költeményét, s egy másik, ismeretlen hosszabb prózai művét, melybe, Ipolyi szerint, »élete dús tapasztalatait rakhatta le«. Ide tartozik Nagypénteki meditációk című vallásos elmélkedése és a Tiszába hullott kötetben ismeretlen versei.
