A királyi jegyzők
A királyi jegyzők
A királymondák röviden vázolt költészetének Szent Lászlóval vége szakad. Ennek egyik oka az, hogy az 1150 körül jegyezgető krónikás oly közeli események tárgyalására jutott, melyeknek már szemtanúja is lehetett és így nélkülözhette a kevésbbé megbízható naiv hagyományt. A másik ok pedig az volt, hogy László trónját Kálmán foglalta el, a ki Álmos herceget és fiát Bélát megvakíttatta. A finom tollú jegyző pedig Vak Béla fiának, II. Gézának volt alázatos udvari embere, ki teljes lélekkel azon munkált, hogy a mogorva Kálmánt és fiát, a féktelen II. Istvánt befeketítse. Beszél ugyan róluk is sok hihetetlenséget, de ez mind olyan ferdítése a valóságnak, mihez a költészetnek semmi köze. Az Árpádház történetének második felével még szerencsétlenebbek vagyunk, mert csak évkönyvek morzsolják le a hátralevő másfél századot. Kézainak, Kún László krónikásának lett volna tiszte, hogy a későbbi királyok hivatalosan följegyzett uralkodási idejét viselt dolgaik emlékeivel kitöltse, s hogy azon hősök érdemeit, kiknek nevét esetleg egy-egy adománylevél mentette meg, egyébként is megjutalmazza; de ő a hagyomány fölismert ferdítéseiről annyira iszonyodott, hogy a szóbeszédet megvetőleg mellőzte, a korábbi följegyzésekért pedig csakis rideg kivonatban mert felelősséget vállalni. Azt a pár epizódot, mely Imre királyról, Bánkbánról és a tatárjárásról beszél, szintén csak olyan krónikások irataiban olvassuk, a kik századok múlva a régi mondák avarjában még mindig krónikáseseményt kerestek költészet helyett.
Valóban különös iróniája a sorsnak, hogy ma azokról, kik a jámbor királyi jegyzők előtt a szájhagyományt ilyen rossz hírbe keverték, sokkal többet tudunk, mint azokról a hősökről, kiknek dicsőségét hihetetlenné túlozták, élettörténetét meseszerűvé tették. Anonymus már Kézai előtt kikelt, hogy »igen éktelen és elég illetlen lenne, ha az oly igen dicső magyar nemzet eredetének eleit s minden vitézi tetteit a parasztság csalfa meséiből vagy az énekmondák csacska énekeiből álmodozva hallaná«. Krónikájával tehát a népmondát és a népköltés emlőjén élő énekmondók céhét akarta feleslegessé tenni. Csakhogy ő, mint a honfoglalás első krónikása, lépten-nyomon elárulja, hogy a leszólt mondától és epikai daltól szabadúlni nem tudott. Mikor Tuhutumról szól, idézi az énekszöveget, más alkalommal pedig ezen szavakkal bizonyít: »Ha jelen levelem betűinek nem akarjátok hinni, higyjétek az énekmondók csacska énekeinek és a parasztság hiú meséinek, kik a magyarok vitézi tetteit és hadait mind mai napig sem eresztik feledségnek.« E kettős forrás közül, az ősidőktől fogva élő monda mellett, minket az énekmondók érdekelnek, kik a modern irodalmak kialakulásában legelső műköltőknek tekinthetők.
