Az első magy. nyelvű irod. tört.
Az első magy. nyelvű irod. tört.
Ennek sikere után nem utasíthatta el többé barátja, P. Takács József kérését, hogy dolgozza át s rendezze sajtó alá egri irodalmi előadásait. Így jelent meg az első rendszeres magyar nyelvű irodalomtörténet: A magyar literatúra esmérete, két részben (1808.) mint a Magyar Minerva IV. kötete. Pápay e munkáját első sorban a tanuló ifjúságnak szánta vezérlőkönyvül, miután az erre leginkább hivatott Révai a saját könyvének kiadása előtt elhalt. A bevezetésben megemlíti, hogy némelyek csak a szépirodalom fejlődését értik a literatúrán, de ő tágabb értelemben úgy határozza meg, hogy »az oly tudomány, mely a magyar nyelvnek s írástudásnak mind természeti, mind történeti állapotját, az írásbéli előadás minden nemeire való alkalmaztatással adja elő.« Ehhez képet három részre osztja munkáját: az elsőben a nyelvtudomány és stilisztika, a másodikban, a szorosan vett irodalomtörténet, s a harmadikban (mely nem készűlt el) a rhetorika és poetika foglaltatik. – Nyelvtudományi vizsgálataiban eklektikus, de önálló felfogásra törekszik s ezt nagy készültséggel védelmezi is. Így Quintilián és Adelung nyomán azt hirdeti, hogy a nyelvet a minden időkori nyelvszokás határozza meg, melyet az analogia, etimologia és eufonia segítségével a jó írók munkáiból tanúlhatunk meg legtisztábban. A helyesírásban tehát, mint Verseghy – s Révait és Kazinczyt kivéve akkor az írók legnagyobb része, – az élőbeszéd követését tartva főtörvénynek, ő is ypsilonista; de az ik-s igék védelmével, valamint a ragozás és szóképzés némely pontjában Révayhoz csatlakozik; a szógyökerekről s az új szók alkotásáról írottakban a Debreceni Grammatika után indúl; a nyelvbővítésnek az Észrevételekből átvett elveiben pedig Horatius útmutatását és a mérsékelt Kis János tanácsát követi. De a mig egyrészt éber figyelemmel ügyel a magyar nyelv sajátos tulajdonságaira, másrészt többször élesen kikel Révai és tanítványainak erőszakos magyarázatai ellen. Ezek a megjegyzések kíméletlen kritikára indították az ekkor már félelmes tollú Horvát Istvánt (Hazai és Külf. Tudós. 1808.), ki szemére veti, hogy munkájából hiányzik »a rendszer és a valóságos tudomány« s bár elismeri, hogy a nyelvszokásokról írt fejezetekben Pápay »semmit sem mulasztott el felhordani, a mi némiképen a szokást bírói székbe ültetheti«, az elméleti rész ostromával nemcsak őt, hanem az egész dunántúli tábort kivánta sújtani. Pápay nem eredeti kutató, nincs önálló rendszere, sőt bízvást mondhatjuk, filologiai tudománya sem mérhető össze sem a Révaivéval és Horvátéval, sem Verseghyével; de célja is más volt: meggyőződése szerint válogatván össze az anyagot, az a törekvése, hogy önálló szerkesztésben hasznos útmutató kézikönyvet nyújtson azoknak, kik a tudományos nagy munkákban eltévednének.
A munka második részét azonban a szigorú Horvát is »figyelemre méltó«-nak tartja, Kazinczy pedig tárgyilagosabb birálatában (Erdélyi Muzeum 1817.) magasztaló elismerését sem vonta meg tőle. Ez a rész a háromszáz lapra terjedő elsőnek csak felényire terjed, s »a magyar literatúrának vagyis írástudásnak régi és mostani állapotjáról« szól. Pápay az egész anyagot három »időkerületre« osztja: az első a hitújítás koráig, a második innét II. Józsefig, a harmadig innét a saját korára terjed. A paragrafusok címeiben kifejezi vizsgálatai eredményét, így az első időszakban: »A magyarok Európában is szűzen megtartották saját nemzeti nyelveket; jóllehet az írástudásban járatlanok voltak; ez csak a keresztyénség bevételével kezdődik: de hazánk viszontagságai miatt csak mintegy a XII. század végéről mutathatunk magyar írásdarabot« stb. Ez a Halotti Beszéd, mely ekkor már a Révai magyarázatával járt közkézen. A nyelvtörténeti kutatás, s a régi és újabb írók munkáinak kiadása a következő fejezetekben is megkönnyíti Pápay vizsgálatát, ki ezek alapján Wallaszkytól több tekintetben elütő világításban tűnteti föl irodalmunk fejlődését. A következő korszakban kiemeli, hogy »a vallásbéli buzgóság literátori buzgóságot szül; munkába vétetett akkor a magyar filologia; jobban terjesztődtek nyelvünkön az isteni s világi isméretek is« stb.; sorra elszámlálja azután a különböző magyar munkákat, egyeseket már jellemezni, a rokon jelenségeket összefoglalni s ezek alapján általános szempontokat igyekszik megjelölni. Inkább csak odavatetett megjegyzések ugyan ezek, mintsem igazi jellemzések; de már az irodalmi kritika kezdetét jelölik s ennyiben mégis figyelemreméltók. Abban is különbözik elődeitől, hogy nemcsak adathalmazt nyújt, hanem elbeszéli irodalmunk fejlődését. Ez az elbeszélés annál élénkebbé, annál pragmatikusabbá válik, mennél jobban közeledik a saját korához, a midőn a közállapotokat, az irodalmi törekvéseket maga is látta, hatásukat közvetlenül érezte. Ez már a harmadik »időkerület«-ben foglaltatik. Elismeréssel szól itt a felvilágosodásról, a gondolat és írás szabadságáról, melyek nagyban előmozdították a közmíveltség terjedését; de rámutat az elnémetesedés veszélyeire, melyek végre felrázták a magyart; majd lelkes örömmel ismerteti a magyar nyelv térfoglalását, a folyóiratokat, a tudós társaság alapítására vonatkozó törekvéseket, a jutalomtételek eredményeit, a magyar játékszín történetét s a magyar irodalomtörténetben először emeli ki ezek fontosságát; végül visszatekintőleg kifejti a nyelv gyarapodásának eddigi akadályait s jövendő előmozdításának módjait és eszközeit. Mindezek az adatok pontosságánál s a részletek teljességénél fogva ma is forrásul szolgálhatnak; a befejező szakaszok indokolása pedig értékes világot vet akkori politikai s társadalmi viszonyainkra. – A munka harmadik része, melyben »az írásbeli szép előadást példákkal világosítva« akarta tárgyalni, Pápay másnemű elfoglaltsága miatt már nem készűlhetett el. De a megjelent kötet sokáig egyetlen kézikönyve volt az irodalomtörténetnek, hibái s hézagai mellett is annál használhatóbb, mert az egész munka stílusa – Kazinczy szerint is – »férfiasan szép, erővel teljes, cikornyátlan s oly folyó és tiszta, hogy a legfinnyásabb olvasó is gyönyörködéssel olvashatta«, s másfelől, mert Révainak ilynemű munkája, midőn sok sürgetésre tanítványa utóbb (1833.) kiadta, nem felelt meg a várakozásnak; Horvát István maga elismerte, hogy egyrészt »e tudomány a nagy Révainak gyenge oldalát tette« s másrészt hogy ámbár negyven év óta tanítják főiskoláinkon a magyar nyelvet, »ily hosszú időszakasz lefolyása után sincs kézikönyvünk, ha a Pápayét kiveszszük, a magyar literaturáról«.
Munkái révén Pápay összeköttetésbe jut a legjelesebb (különösen a dunántúli) írókkal, kikkel aztán élénk levelezést folytat. Nevezetesek főkép a Kazinczyval váltott levelei, melyekkel – a nyelvújítási harc idején – mérséklőleg hatott a mesterre, ki ellenkező véleménye mellett is mindig nagyrabecsűlte a »tiszta lelkű s elszédíthetetlen fejű« Pápayt; ez viszont azzal a baráti szolgálattal is lekötelezte Kazinczyt, hogyk kibékítette Kisfaludy Sándorral s utóbb Horvát Endrével is. A keletkező irodalmi vállalatok szerkesztői fel-felkérik munkásságra, de Pápay – hivatala gondjai mellett – csak a készületnél marad. Hanem résztvesz azért a hazafias munkában – az irodalom anyagi támogatásával: nemcsak maga fizet elő több hírlapra s minden új magyar könyvre, hanem évtizedeken át állandó gyűjtője az íróknak, s e téren akkor senki sem tett többet nálánál a magyar irodalom terjesztésére. Lelkes hazafiságának különben elég bizonyítéka, hogy halála előtt pár héttel ezer ezüst forintot ajánlott fel az alakulóban levő akadémiára. 1827 május 31-én húnyt el.
