Csokonai költői nyelve
Csokonai költői nyelve
Csokonai a nyelvújításban a leghelyesebb elveknek hódol. »Egy félfaragású nyelvben, úgymond, törnünk, rontanunk, építnünk, újítnunk kell.« »Az új ideák kimagyarázhatásáért új szók és szófoglalások szükségesek.« E végből feleleveníti számos elavúlt szép szavunkat; s bár gyűlöli »a pajkos szófaragóknak törvénytelen ágyból született csonka, béna idétlenjeit«, nem retten vissza a helyes analogiák szerinti származékok képzésétől; viszont a »hosszú, hármóniátlan« szavaknak meg gyökét juttatja érvényre. Végül a nép nyelvének parlagon heverő kincsét, a tájszavakat is gondosan gyűjti, alkalmazza. Igaz, hogy mind e helyes elvek nem akadályozzák meg, hogy versei telve ne legyenek ma paródiaszerűen hangzó dísztelen kifejezésekkel s idegen szavakkal; de a gyarlóságoknak ellenére is méltányolnunk kell azt, mennyire törekszik költőnk nyelvünk árnyalatainak gazdagítására, s ha itéletet akarunk mondani, úgy ne fogyatkozásait vegyük mértékül, hanem azon helyeket, hol nyelve az ihlettől fenkölt szárnyalást nyer, majd pedig enyelgő, játszi, gyöngéd tud lenni, az érzelmek nemességét a kifejezések választékosságával s előkelőségével társítja, úgy, hogy gondolat és forma benső harmóniában olvadnak össze.
Az így összeszerzett szókincsből »az eszthetikai magyar stílusnak« oly példányát alkotja meg nálunk Csokonai, mely az ő korában nem ismert erejű képzelőtehetségre vall. Fantáziájának ez elevensége rendkívüli természetérzékben nyilvánúl. A XVIII. század betegesen rajongott a természetért s nagyban művelte a leíró költészetet: ennek egyik német képviselőjét, Kleistot, Csokonai le is fordította; de ez egészségtelen rajongás nem akadályozhatta meg, hogy hamisítatlanabb természetszeretet is ne fejlődjék a magyar alföld gyermekében. A Déli aggodalom, bár érzik rajta bizonyos mesterkedés, az alföldi táj déli képével erősen emlékeztet a Toldi első énekére. Majd midőn Dunán-túlra kerűl, úgyszólva felfedezi Csokonai költészetünk számára a Balatont, mely kicsinyben azután oly szerepet játszik nála kedélyvilágával összeolvadva, mint nagyban a nyugot-európai költőknél a genfi tó. Üde színérzéke folytán némileg jelentkezik már nála a romantikus költészet egyik főeleme, a couleur locale, akár Konstancinápoly keleti színpompáját kísértse meg leírni, akár a tihanyi partot rajzolja szívtörténetének hátteréül, »zengő bércű, zordon erejű szent helyével, hol sem ember, sem madár nem jár…«, vagy azt írja le, mint vándorolt hazafelé, átkelve a »Dunának szőkén zajgó habjain«, »az alföld gazdag lapályán, e kenyér sík oceánján, hol semmi echo nem szól«. Minden lapról a harmat frisessége s átható virágillat száll felénk. Senki addig oly fogékony érzékelhetőséggel le nem írta nyelvünkön »a magányos völgyek és cserjék megfrisselő árnyékét«, hol »a csonka gyertyánok mohos tövében tiszta forrás csergedez«, nem főleg az este enyhe báját, a clairobscur egész festőiségével:
A lenge hold halkkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát…
A szőke bikkfák oldalát,
estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát…
)
Az ily sorokkal még csak az versenyez, midőn azt varázsolja élénk a költő, addig nem sejtett, azóta felül nem múlt művészettel, mint »ringatja magát a hold rezgő fényénél a csendes berek barna rajzolatja«… A természet képeinek kedvellése a metaforák egész kincstárát bocsátja Csokonai múzsájának rendelkezésére: csak a Reményhez szóló verse, a Lilla-dalok utolsójára s legismertebbjére emlékeztetjük az olvasót, melyben a költő mind a természetből vett képeknek hosszú sorozatával fejezi ki kedélyállapotát; elvont gondolatok helyett a legszélsőbb határokig elmenve a költői stíl érzékelhetőségében. – Nem részletezhetjük itt e stíl technikai virtuozitásait behatóbban, de már az imént idézett példáknál feltűnhetett a jelzők s határozók festői és plasztikai volta. Csokonai a jelzőkben mindig rendkivül szerencsés, új s merész tud lenni. »Oh Tihanynak riadó leánya!« így aposztrofálja a visszhangot. A maga idejében szokatlan szóösszetételekkel lep meg: »Sírhalmok, ti köd-lepte kertek!« A ciprust »bágyadtan ingatja a sír-fuvallta szél«. Az ilyen, horáci ódából vett versek méltók Berzsenyihez: »Oh idő, futós idő, esztendeink sasszárnyadon repűlnek. Elfut a nyájas tavasz, a bársonyos hajnalra gyászköd árad... « Ime végül egy megragadó hiperbola, mely Petőfire emlékeztet merész szárnyalásával: a halál:
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy félszózatot:
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.
Szóljál sírom felett csak egy félszózatot:
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot vetnek.
Anakreoni dalok – A munka címlapja.
