Izgatása a nemzeti nyelv ügyében
Izgatása a nemzeti nyelv ügyében
A mi teljes elismerésre és hálára méltó: az a Bessenyei lelkes izgatása a nemzeti nyelv érdekében. Erős alanyisága és szabad csapongása itt a legösszhangzatosabb kifejezésre jut: a nemes hazafiság lobogó tüzében s e szent kötelesség gazdag bizonyításában egyesűl. Költeményeiben, ajánlóleveleiben, tudósításaiban, kezdettől fogva meg-megszólal ez az eszme: így a Magyar néző tudósítása 1777-ből meggyőzően emeli ki, hogy a nemzetnek anyanyelvén is lehet beszélni, írni, a haza javát a tudományok fejlesztésével előmozdítani; minek ideje annyival inkább elérkezett, mert ha a leírt magyar szókat a leirt deák szókkal összeveszszük, országunkban egy magyar szóra mindenkor százezer deák szó jut. De nem elégszik meg az efféle futó megemlékezéssel, apró észrevétellel: a nemzeti nyelv és tudomány emelése végett rendszeres és részletes szózatokat bocsát közre. A Magyarság, ez a velős és hangulatos irat, 1778-ból, nyelvünk buzgó védelmezése és vonzó dicsérete. Bessenyei elítéli és megveti azokat, kiknek állításaként magyarul jól írni és gondolkodni nem lehet, mivel sem ereje, sem elégsége a nyelvnek a tudományok szépségének és mélységének előadására. Mit tehet arról a drága hegy, ha nincs bánya benne és kincseit nem szedik: mit tehet arról a magyar nyelv, ha fiai sem ékesíteni, sem nagyítani, sem emelni nem akarják? A földnek egyetlen nyelve sem származott tökéletes erőben: de az angol, a francia, a német már magasra emelkedett. »Jegyezd meg magadnak e nagy igazságot, mondja, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcseséget, mélységet, valameddig a tudományokat, a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen soha.« S minden nemzet a maga nyelvével fénylett: idegennel homályban nyögött. Ennél fogva anyanyelvének mívelése szent kötelessége, hisz arról ismeri és nevezi a világ: a nyelv a nemzeti lét kifejezése. Mozgásba, tűzbe kell hozni a nemzet elméjét újsággal, sürgeti nyomósan, még pedig a maga nyelvével, mert ha őket a maga dicsőségével nem indítjuk: idegen dolgokra egészen meg nem indúl. S az a kivánsága, hogy a budai egyetem kapcsoljon magához oly magyarokat, csak becsülettel, fizetés nélkül, a kik hazájok nyelvét tudják s a külföldi jeles műveket lefordítják; minők a sárospataki professzorok, mert azok a »frizérozatlan fejű filozófusok« tudnak magyarul s egyébképen is. Ezt a gondolatot a tudományok anyanyelven való fejlesztésének módjára világosabban és határozottaban fogalmazza a Holmiban, mely 1779-ben kerűlt ki a sajtó alól. Az érdekes és szellemes cikkek e gyűjteményében már akadémiáról, vagy oly tudós társaságról beszél, melynek más kötelessége nem volna, hanem hogy magyarul írjon; mert soha nemzetünket, a mi csodás tüze és természe szerint való nagy elméje van, semmi egyéb nemzet a világon az emberi okoskodásnak, észnek, tudománynak, mesterségnek mívébe felül nem haladná; katona, filozófus, tanácsos, kereskedő, törvénybíró, minden, – csaknem egyebek felett lenne. Majd megírja 1781-ben a Jámbor Szándékot, az akadémia részletes tervezetét is. Javasolja, hogy az intézet élén változó elnököt és állandó titkárok álljanak, hogy legyenek fizetéses és tiszteleti tagjai, kik csupán a becsületből mozdítsák elő a társaság ügyét; hogy legyen tulajdon nyomtató műhelye, könyvtára s tűzzön ki minden esztendőben jutalmakat. Tagjait a tájszólások miatt az ország minden részéből, felekezeti különbség nélkül, minden tudományságra való tekintettel válaszsza; még pedig nem ajánlás, hanem pályázat útján, mi fölött a főrendek döntsenek. Munkássága kiterjedjen a szótár és nyelvtan készítésére, sőt ez egyedül a társaságot illesse; a magyar művek birálatára, miért pár köteles példányban részesűljön a saját könyvtára és a biráló részére; végre oly dolgozatok kiadására, melyek nála pályadíjat nyertek.
