Barcsay Ábrahám
Barcsay Ábrahám
A francia iskolának hivatottabb és termékenyebb tagja BARCSAY ÁBRAHÁM, a fejedelmi Barcsay-ház derék ivadéka, kora kényeztetett kedvence, ki az elegáns poéta név alatt ismeretes. 1742-ben született a hunyadmegyei Piskiben, 1762-ben iskoláinak végzése után, a testőrségbe lépett, megemlékezve ragyogó születéséről és kecsegtető jövőjéről. Mint Kazinczy írja, gyönyörű kék szemével és szöghajával egy Antinoushoz hasonlított, s már módja mutatta benne a nagy ház gyermekét. Előkelő és szeretetreméltó, nyájas, elevendi, ki az élet örömeit lobbanó szívvel fogadja, de beléjük egészen el nem merűl. Azok közé tartozik, kik Bécsben el nem vesztik öntudatukat. Működése 1771-ben kezdődik, eleinte a Bessenyei, később az Orczy hatása alatt; s ettől az időtől fogva részint hozzájok, részint Ányos Pálhoz és Radvánszky Jánoshoz bőven ontja verses leveleit, úgy, hogy a magyar költői episztola egyik megalapítója. Könnyű kedélylyel, játékos elmével, minden hosszas tervezgetés, készülődés, csinosítás nélkül, a pillanat hangulatában ír; szeszélyes és szabatos, a versből prózába, a prózából megint versbe csap át, s gyakorta oly magán-viszonyokat érint, melyek vonatkozása ma már érthetetlen. De az írónak mentségére lehet, hogy a nyilvánosságra nem számított. Nyelve mégis tiszta, szinte mindig szabatos, olykor élénk és fordulatos, a legtöbbször sima, abban az időben elegáns. Valami vonzó természetesség és vidorság ömlik el levelein s egyéb költeményein, melyekben a világot és életet a bölcs megnyugvásával vagy gúnyos mosolyával szemléli. Csak ritkán, akkor is pajkosságból vét az ízlés ellen. Hosszú ideig, három évtizeden keresztül, szolgál a vitézi pályán, előbb a testőrségnél, aztán a dragonyosoknál, majd ismét régi társaihoz kerűl vissza, mig 1794-ben ezredesi ranggal nyugalomba tér. S e hosszú idő alatt meglakja Bécset, bejárja Felső-Magyarországot, huzamosan szállásol Nyitra- és Pozsonymegyében, résztvesz a sziléziai táborozásban, a bajor-török háborúban, a szabácsi, dubici és nádorfejérvári ütközetekben: de mindig és mindenütt hazája irodalma, haladása, békéje, boldogsága lelkesíti. 1794-ben elhagyja a királyi udvart, hol József és Leopold kitüntető kegye annyiszor fordúlt feléje, s az igazi bölcs fölényével megveti azt a ragyogást, melyet a törpe lelkek oly nevetséges törekedéssel keresnek; s Erdélybe költözik, hol váltakozva csórai és solymosi jószágán tartózkodik, könyvei és barátai közt mulatozva, vagy oláh jobbágyaival el-elbeszélgetve magyar költő létére oláhul, mint Montesquieu a maga földmíveseivel patois nyelven. 1806-ban végzi életét s kedves almafája alá helyezik tetemét. Művei mai napig sincsenek összegyűjtve.
