Vörösmarty
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály, a később nemzeti énekimádsággá lett Szózat költője, ki 1848 előtt annyi hatalmas hazafiúi ódával rázta meg a velőket, a forradalom után pedig A vén cigányban önté ki elborúlt lelkének egész keserű gyászát, a nagy harcok idején letette költői lantját, érezve, hogy nem elég fiatal már arra, hogy harci tárogatót ismételve és teljes tüdővel fújjon. Csak a mozgalom legelején üdvözlé a Szabad sajtót e pár szelid örömű versszakkal:
Kelj föl rab-gályad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat;
Kiálts fel, érzés! mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt.
Beteg, megzsibbadt gondolat;
Kiálts fel, érzés! mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt.
Oh jöjjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.
Csak egyszer, az alvidéki lázadás kitörésekor, lobbant hazafiúi lantja ékesszóló haragra, írva szintén egy Harci dalt, mely tulajdonkép nem dal, hanem rhetorikus vers- és vészkiáltás, a hosszú versszakok végén ismétlődő e sorokkal:
A síkra a magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat újra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai.
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat újra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai.
Ennyi s nem több, mi tőle a forradalomban eredt, s ez is akkor, midőn még csak önvédelem volt s nem forradalom. Lehet, kedvetleníté is, hogy Petőfi, ki őt atyjaként szerette, »vérző szívvel« bár, de elvei iránti következetességből kemény költeménynyel támadta meg azért, mert mint képviselő ő is megszavazta a Kossuthtól kért ujoncokat az Olaszország ellen harcoló sereg számára. A lázas fiatal költő ilyen refrainben önté ki ellene haragját:
Nem én téptem le homlokodról,
Magad tépted le a babért!
Magad tépted le a babért!
