Londoni élete
Londoni élete
Kossuth 1852 júliusában tért vissza Európába s Londonban telepedett le, családjával együtt. A megélhetés gondjai nehezednek rá, a mit midőn angol barátai meghallottak, gyűjtést akartak rendezni számára, a mi bizonyosan fényesen sikerűlt volna. De Kossuth határozottan visszautasította a segélyezés gondolatát, a míg dolgozni tud. Ekkor azt tanácsolják neki, hogy tartson felolvasásokat – a mint az Angliában szokásban van – az ország különböző városaiban. Kossuth az ajánlatot elfogadja s az nála is fényesen jövedelmez. Edinburgot ekkor látogatja meg először, s alakjának, beszédének varázsa a skótok szívében ma is oly elevenen él, mint az első napon. Hirlapokba is dolgozik, de kevesebb anyagi haszonnal. S a mellett szövi az ő politikai terveit és készűl a cselekvésre. Az emigrációnak ő a feje, összetartó kapcsa. Az 1854-iki krimi háború elején egy pillanatra felcsillant a remény, hogy Ausztria is bele fog abba keveredni, s akkor itt lesz a cselekvés ideje; de tudjuk, a remény csalóka volt. Sokkal nagyobb bizalommal, mondhatni a siker teljes reményével lépett a cselekvés terére Kossuth 1858–59-ben, midőn az olasz egység érdekében Piemont és Franciaország szövetségben megmozdúltak. Előbb Cavourral lépett összeköttetésbe, ki örömmel fogadta Kossuth támogatását. Ez utóbbinak terve volt, hogy az olasz hadsereg keretében magyar csapatok szervezkedjenek, s ezek, a győzelem bekövetkeztekor, egy francia hadtest által támogatva, Magyarország földjére lépjenek s a fölkelt nemzettel egyesűlve tegyék tönkre Ausztriát. Itthon az elégedetlen nemzet egy része kész lett volna a fölkelésre. Kossuth nevének varázsa megnőtt számüzetése alatt s az abszolut kormány óriás hibái még a szelíd lelkűeket is elkeserítették. Kossuthnak megvoltak itthon az emberei s ezekhez 1859 februárjában egy tájékoztatást intézett a teendők felől, azzal a végszóval, hogy legyen mindenki készen. Victor Emánuel is elfogadta Kossuth támogatását, s midőn a hadizenet megtörtént, 1859 május 5-én, Napoleon is, ki vele e napon Párizsban találkozott. A franciak császárjának az az aggodalma volt, hogy az angol Derby-kabinet, mely ismeretes volt Ausztria iránti barátságos érzelmeiről, ki talál lépni a semlegességből s Ausztria részére áll. S ezért a magyar ügy egyenes támogatása feltételéül azt tűzte ki, hogy Kossuth igyekezzék a Derby-kabinetet valahogy megbuktatni. Kossuth, miután a »Magyar Nemzeti Igazgatóságot« szervezte, visszament Londonba s Napoleon kivánságának kiviteléhez látott. És most egy szinte hihetetlen, párját ritkító sikert vívott ki szónoklatával. A választások éppen akkor folytak javában, s Kossuth Londonban, Manchesterben, Bradfordban és Glasgowban rendkivül népes meetingeken fejtette ki, hogy Anglia érdeke követeli a teljesen semleges politikát. S az angol közvéleményt annyira a maga részére terelte, hogy a Derby-kormány, nem sokkal az új parlament megnyitása után, kénytelen volt lemondani; Palmerston lett a kormányelnök, a ki megigérte, hogy Anglia minden viszonyok közt semleges marad.
Pulszky Ferenc.
S így feladatát Angliában férfiasan elvégezvén, Olaszországba sietett, hogy az ügyek élére álljon. A magyar legio kész, vezére is van s Kossuth őket fölesketi. Fegyverekről s azok elszállításáról is gondoskodik; megnyeri szövetségesül Moldva-Oláhországot és Szerbiát. És jönnek a csatatéri diadalok is: Montebello, Magenta, Solferino; erre rövid fegyverszünet – s július 11-én, az egész világ bámulatára, a villa-francai béke. Kossuth mélyen lesújtva, elkeseredve hagyja ott Olaszországot, hogy Svájcban kissé kipihenje magát. De tettvágya újra föltámad, hiszen még semmi sincs elveszve. Az olasz kérdés csak félig van megoldva s ott nem állhat meg. S valóban a következő év tavaszán (1860 május 5.) Garibaldi mintegy ezer társával hajóra száll s Marsalánál kiköt, hogy az Italia unitát megteremtse. A magyar legio újra szervezkedik s Kossuth ismét akcióba lép, Cavourral és Garibaldival kezet fogva, s most olasz segédcsapatok támogatását kötvén ki a franciák helyett. Hijába! Az olasz egység lassanként meglesz, de európai háború nélkül. S Kossuthot egymásután sűrűn érik a csapások. Első volt a határszélre küldött fegyverek lefoglalása, részint Couza herceg, részint a porta által. Ezt követte egyik legbuzgóbb segítőjének, Teleki Lászlónak elvesztése, ennek drezdai elfogatása által (1860 december 22.), kit sorsa öntudatlanul visz a tragikai vég felé. Nyomban rá a bankópör elvesztése a londoni biróság előtt, I. Ferenc-József, Ausztria császárjával, mint fölperessel szemben (1861. jún.); s ugyanezzel egyidejűleg legmegbízhatóbb szövetségesének, Cavournak halála (1861 jún. 6.).
