Kossuth szónoklata
Kossuth szónoklata
Kossuth mint hírlapíró vonta magára először nemzete figyelmét, előbb írott lapjaival, majd a Pesti Hirlappal. Mint ilyen, egyike volt a legkiválóbbaknak nemcsak a korabeliekhez, de a maiakhoz viszonyítva is. A sajtót ő tette először nálunk hatalommá, a melynek súlyát a közéletben egyedül a Kemény Pesti Naplója közelítette meg később. Mint politikus két ponton tett kiváló szolgálatot nemzetének: a márciusi és szeptemberi napokban, s ez utóbbinak következményeinél. A gondviselés arra rendelte, hogy az újjászületés nagy válságán keresztülvezesse nemzetét s ő azt férfiasan megtette. Sok vér és sok köny árán vettük meg azt, – mert az ilyen ajándékokat nem adják ingyen, – de most már a mienk és tovább élünk általa. És hogy e feladat végzése neki jutott s azt keresztül tudta vinni: azt főként szónoki lángeszének köszönheti, a mely őt a világ legnagyobb szónokai közé emelte. Megnyerő alakja, szavának édes, behizelgő volta, a pillanat inspirációjából vett erő, a sokasággal való együttérzés, az eszmék szárnyalása s a nyelv festői gazdagsága: mind rendelkezésére állottak. Beszédei mindez ideig sem összegyűjtve, sem gondos átnézésben kiadva nincsenek. Szónoki stílje egyikéhez sem hasonlít kortársaié közül. A Széchenyi rapszodikus, gondolatokkal túlterhelt s a forma törvényeire mitsem adó stíljével szemben: világos, könnyen megérthető, szabályosan szép. A világosság megvan Deáknál is, párosúlva nagy egyszerűséggel, szoros logikai renddel s a stílnek kiváló plaszticitásával: a kitől viszont Kossuth, még nyugodtabb hangú beszédeiben is, minő a József nádorról tartott szép beszédje (1847 június 25-ikén), a képzelet elevenebb játéka s a stíl festői elemeinek gazdagabb felhasználása által különbözik; mikor pedig a szenvedély hatása alatt szól, mondatainak mindent elsöprő rohanó árjával: egyenes ellentéte Deák állandó nyugodtságának. Szemere hozzá képest nagyon is száraz és doktrinér. Úgy látszik, a Kölcsey stílusából tanúlt legtöbbet, de a mit aztán átalakított a saját hatalmas szónoki egyénisége, mely mindig a tárgyhoz s a pillanathoz tudott alkalmazkodni. S ez utóbbinak szerencsés felhasználásából meríté legfőbb erejét. Mint minden lángész, saját magából meríté a törvényeket, a melyeknek öntudatlanul engedelmeskedett. Eszmei fölfogás, a képekben és hasonlatokban való gazdagság s meglepő és ügyes szónoki fordulatok tekintetében a Kazinczy Gábor 1861-iki beszéde emlékeztet rá legjobban. »Organuma – mint Kemény Zsigmond írja – csodálatosan szép volt, melynek a suttogástól kezdve a legélesebb hangokig saját varázsa volt, ellenállhatatlan s majdnem bódító.« S éppen ezért, ha valakinél, úgy Kossuthnál érezzük igazán, hogy a szónoki beszéd puszta szövege a beszélőtől elszakítva, mennyire csak váza magának a szónoklatnak, melynek éltető lelke, színe, ragyogása, tüze a szónokkal örökre elveszett. Ő, az élő szónok, újólag megmutatta a világnak, hogy mily csodás, nagy hatalom az élő szó varázsa az emberek fölött, ha az eszmék szolgálatában áll, s ezen eszmék és törekvések egyszersmind azon koréi is.
