Arany történeti érzékének gyökerei
Arany történeti érzékének gyökerei
Lelki valójának azonban van két olyan vonása, melyeknek faji gyökere nem látszik első pillanatra ily kétségtelennek. Az egyik képzelődése, melynek folyamatai népünk lelki életében kevésbbé mutatkoznak eleveneknek és gazdagoknak. Arany képzelődésének hatalma pedig, ha nem is a szövevényes invenciókban, de képeinek kiszínezésében és kidomborításában, bámulatos erejű összefűzésében, és fejlesztésében, azután hangulatainak és gondolatainak művészi megérzékítésében: erőre és finomságra, elevenségre és készségre, a legritkább tünemények egyike. A nagy egyéniséget éppen az teszi, hogy sok van benne, a mit nem örökölt, és sok másként, mint a hogy örökölte. De ha meggondoljuk belső és külső életének alakulását, lelki szervezetének most vázolt viszontagságait, emelkedő, viharos és lázas korának hatását éppen képzeletére: ebben inkább csak rendkivüli viszonyok érlelte rendkivüli fejlődést láthatunk. Nem így uralkodó hajlamában a régiség, fogékonyságában és vonzalmában ennek minden maradványa iránt, egy szóval uralkodó történeti érzékében, melynek a mi, különösen alföldi népünknél igen kevés a nyoma. Azonban már erre nézve teljes és egyszerű felvilágosítást nyújt a fajnak éppen az az ága, melyből Arany eredt. Szalonta hajdú-telep: Bocskai adta háromszáz hajdújának, kik felépítették a régi Toldi-várat, melynek maradványa a csonka-torony; hadakoztak a török és német ellen s harcaik emlékeit őrzik a város határában az Őrhalom, a Szigettó és a Testhalom. Itt »kardosan követte az ekét a szántó«. A Toldi-mondát, e helyek történeti hagyományait, Győri Jakab kapitányuk tetteit, a nép mint a maga dicsőségének külön emlékeit őrzi. Azután az erdélyi fejedelmektől nyert nemesi jussaikat Mária Terézia nem ismerte el; ebből százados perek keletkeztek, melyek a nép életérdekét illették s emlékezetében a múltat, még pedig az országos, nagy, történeti múltat, melyre folyton-folyvást hivatkozniok kellett, folyton ébren is tartották. Íme Arany történeti érzékének faji gyökerei. A magyar népben általán csekély ez az érzék; de ő ennek a népnek éppen egy olyan ágából származott, melyben a kivételes viszonyok kivételes mértékben meggyökereztették. Arany bölcsejét »a beszédes mondával ringatta Szalotna« s az ő »ifjú lelke szomjan itta az édes regét«.
Így öröklődött át lelkébe a magyar néplélek minden eleme, de a legerősebb hatványozásban, s összetételökben és fejlődésökben azokat a természetes módosulásokat tűntetve föl, melyeket mértékök nagyobb volta a fejlődésöknek változott föltételei, mintegy más hőmérsék, szükségkép előidéztek. A nyugodt szemlélődés: csodás erejű és változatosságú szemléletté élesedik s költői reflexióvá mélyűl; a látás tiztasága, a felfogás könnyűsége s a gondolkodás és beszéd világos értelmessége: a hűségnek, a jellemzés egyszerű igazságának s a szerkesztő erőnek legnagyobb művészi magaslatán jelentkezik; a már Sylvestertől észrevett képes-beszéd kedve, a célozgató és tréfálkozó hajlam: rövides sajátosságában a leghatalmasabb kifejező képességgé izmosúl, humorrá érik s egy új műformának lesz alaptényezőjévé; az érzékenység: a melancholikus és tragikus hangulatok teremtő gyötrelmeivé fejlődik. A nép nyelve pedig a teljes való s a mély igazság e költészetének oly kész tolmácsaul jelentkezik, melynek ily gyökeressége mellett hasonló változatosságáról, zengzetességéről és finom simulékonyságáról eladdig sejtelmünk sem volt.
