Arany költészete
Arany költészete
Oly pályát futott meg s oly költői emléket hagyott hátra, mely úgy történeti jelentőségénél, mint művészi értékénél fogva a legnagyobbak közűl való s a mely a legtisztább és legmélyebb művészi gyönyörködésünknek, legnemesebb erkölcsi felemelkedéseinknek és legvilágítóbb tanúlságainknak örök forrása lesz. Ha pályájának és költészetének minden egyes fényes mozzanatára és eredményére rámutatunk, a leggondosabb figyelem, a legbehatóbb elmezés s a leghőbb elragadtatás sem fogja kifejezni igaz és teljes értékét, melyet csak egész munkásságának szelleme éreztet. Művei és kiválóságai összegének becsét felűlhaladja egységüknek becse. Riedl Frigyes, kritikai irodalmunk egyik legjelesebb művében, szerető gonddal, mindenre kiterjedő figyelemmel és éles elmével elemzi emberi és költői valóját. De alig van költőnk, kinek hű és méltó arcképét egyes vonásokból oly nehéz volna összeállítani, mint Arany: a fődolog összefoglalásuk s a helyes megvilágítás marad. Nem az, hogy a magyar költői nyelvet a korabeli s minden régibb nemzedékek ajakáról bámulatosan meggazdagította s a költői előadás százféle változatában mutatta ki, gyökeres eredetiségének megóvása mellett, sohasem sejtett alkalmazkodó és fejlő képességét. Nem az, hogy a szerkezet és jellemrajz legfőbb diadalául a balladának egy művészi, talán legművészibb formáját a halhatatlan remekek egész sorával, műköltészetünkben megteremtette. Nem az éposz reformja, melynek a tiszta naivitással, az ódon hanggal, a hagyomány tiszteletével és művészi felhasználásával, a valószerűség vonzó erejével új varázst kölcsönzött. Nem is lelkiismeretességének az a példája, hogy a lángelméjének ihletét fáradatlan tanúlmánynyal táplálta, ízlését folyton nemesítve, hangkörét tágítva, gondolatvilágát gazdagítva. Midnez, de mégsem csak ezek tűntetik föl igazi jelentőségét. Csak pályájának és költészetének egészében és egységében való felfogása teheti ezt. E költészet a magyar nemzeti lélek legmélyéből fakadt s legfensőbb törekvésig szárnyal. Magába vette teljes erejét és minden sugalmait: a népinek nemzeti művészetté nemesítése által s ebben a nemzetiben múltnak és jelennek, képzeletnek, gondolatnak és érzésnek összefoglalása által. Arany nemcsak századunkbeli geniális feltámasztója a magyar multak világának, hanem magyarságukban és magyarságában együttérző részese: a sátraik alól harcba induló ősök regése; Nagy Lajos és Mátyás udvarának kobzosa; a törökvilág búsuló és biztató hegedőse; a szegény földnépének mesemondója, bizalmasa, szószólója; a megújhodott és feltörekvő nemzet eszményeinek ihletett költője. Költészete méltó betetőzése egy dicső szellemi fejlődésnek, melyben a nemzet a mívelődés legfelső javaiért küzd, de azért, hogy általok a maga eredetiségét és erejét fejtse ki és érvényesítse. E kettős törekvést, művészi, sőt egész szellemi életünk mezején, Arany költészete mutatja a legbensőbb összeolvadásban s a legfényesebb győzelemmel. Költészetünk fejlődhetik, sőt fejlődik is tovább, de ha hű akar maradni nemzeti életünk vezéreszméihez, úgy további fejlődésének akarja csak Arany lehet.
Arany János utolsó arcképe (1880.) és ennek verses jellemzése.
Arany János síremléke a kerepesi-úti temetőben.
