Arany és Petőfi barátsága
Arany és Petőfi barátsága
E költemény írására Aranyt még Petőfi buzdította, ki már ismerte az Estét: »ha fejét-lábát megcsinálta, csinálja meg a derekát is«. Mert hogy élete sorára visszatérjünk, mindazon kitűntetések között, melyeket az első Toldi és koszorúja szerzett a költőnek, egy sem hatotta meg oly mélyen, mint Petőfinek 1847 február 7-ikén ösmeretlenül küldött üdvözlő levele és költeménye az azóta szinte szálló igévé lett egész borostyánkoszorúval. E híres költeménynek van egy vonása mely mindennél jobban jellemző. A mit Petőfi minden mástól és minden mással szemben fölindulással, sőt haraggal utasított vissza: új pályatársa irányában önmaga teszi meg: Arany nagyságát egyenesen a magáéhoz méri s a saját dicsőségénél is magasabbra utalja. Ez a szó csak ez egyetlen egyszer lebbent el Petőfi ajakáról s Aranyt mindennél jobban, szíve mélyén, mindörökre megillette. Mig a pályadíjjal Aranyaimhoz című versében tréfálkozva enyelg, Petőfihez írt válaszában, öröme lelkének legkomolyabb húrjait rezzenti meg. E levélváltással kezdődik kettejök szoros és örök barátsága, mely irodalomtörténeti jelentőség tekintetében talán mögötte marad Goethe és Schiller viszonyának, de költői bensőségre és ennek megnyilatkozásaira nézve fölülműlja ezt. Petőfi személyesen is siet fölkeresni új barátját s még 1847 június legelején tíz napot tölt nála. Kerényihez írt levelében festi elragadtatását, hogy azt találta, a kit keresett; boldognak érzi magát »a komoly vidámságú családapa s a vidám komolyságú családanya« oldalán, a ház két kedves gyermeke, Juliska és Laci körében. Ugyanazon év októberében, nászútján, fiatal feleségével keresi föl Aranyékat, s őket kéri meg utóbb Zoltán fia keresztszüleinek is. Katonáskodása alatt, 1849 tavaszán hónapokig nálok hagyja családját. Sűrűn leveleznek s e levelezés mutatja Arany hálás szivének gyöngéd ragaszkodásán kivül, Petőfi hódító, uralkodó egyéniségének hatását reá: a csöndes és egyszerű falusi ember, a szerény és kétkedő lélek, barátjához intézett leveleiben, majdnem utánozza ennek hirtelen, túlzásra hajló, csapongó, souverain módon elméskedő hangját, a melyet máskor soha meg nem üt. Különben irodalmilag keveset hatottak egymásra. Arany hatása csak Petőfinek nehány gyenge-képében tünedezik szemünkbe; de a Rózsa és Ibolya népmeséje már kétségtelen nyomát mutatja a János vitéznek, melynél egyébiránt a népéleti vonásoknak a tündérvilág képeibe való mesteri beleszövése tekintetében, semmivel sem áll hátrább.
Toldi estéjét Arany Petőfinek akarja ajánlani s még 1847-ben egy nagyobb történeti költeményt is ír, melyet leveleikben sűrűn megbeszélnek, s a melylyel mintegy versenyre kelt Petőfinek és Tompának az övével egy tárgyú, de egészen más stílű és sokkal rövidebb költői elbeszéléseivel. Ez a Murány ostroma, melylyel a Kisfaludy-társaságnál pályázni akart, de elkésett vele s még 1848-ban kiadta. Gyöngyösit nem olvasta; csak Mednyánszkyból és a históriából merített. Nyelvében valami közepet akar megkisérleni a népi és irodalmi nyelv között; cselekvényében a női lélek nőiségének diadalát festeni, a mely gondolatot különben maga a monda adta. Festéseiben, előadásának gyökeres és színes folyásában félreismerhetetlenül nyilatkozik Arany géniusza; de cselekvése egyenetlenebb, fordulatai nehézkesebbek s indokolása, széles lélektani elemzéseinek ellenére is, gyöngébb mint bármely más művében.
Arany nem tudott sietni s Muránynyal sietett. Mélyebb hatást csak a vén Solymosi alakja és szerepe tesz, s eredeti ötletül emelkedik ki: Szécsi Mária és Wesselényi egyesülése alkalmával egy, az ő jövő, nemzeti szerepökre (a Wesselényi-liga) való jóslatszerű utalás, mely a tárgygyal és megoldással az akkori nemzeti hangulatot kivánta költőileg kiengesztelni. Mikor ez az ötlet Arany lelkében megvillant, akkor is közel volt hozzá Petőfi szelleme. Azonban viszonyukat az irodalmi érintkezéseknél érdekesebbé és tanúlságosabbá teszi emberi jelleme: egy elvonúlt lélek egyszerre egész bensőségében, teljes odaadással megnyilatkozik, s egy elbizott lélek dicsőségében osztályos társat fogad. Barátságukat még a félreértésnek egy felhője sem árnyékolta be soha s mindkettejök haláláig tartott. Aranynak is haláláig, ki négy költeményt szentelt Petőfi emlékének, az utolsót élete végső éveiben; ezeken kivül is sok versében tör elő egy-egy sóhaj a feledhetetlen után, ki álmaiban gyakran fölkeresi s a kinek kora elvesztése, mint Arany László írja, egyik forrsává lesz lírai melancholiájának.
Arany János lakása Nagy-Kőrösön.
E barátságnak alapja nemcsak közös költői eszményök: a népi alapból fejlő nemzeti költészet, hanem egyéniségök is. Petőfinek folyton lobogó tüze és lelkes nyersesége, meg Aranynak komoly nyugalma s gyöngéd szerénysége mintegy kiegészítették egymást s találkoztak is a magyar egyenességben és őszinteségben, – és éppen ezért nem ütköztek össze. Találkoztak a nép iránt való vonzalomban is, mely nálok nemcsak műelv volt, hanem egész lelkületöknek egyik jellemző vonása. A mi Petőfiből simulékonyság tekintetében hiányzott, azt Arany bőven pótolta türelemmel, melyet még szeretete és bámulata is öregbített. Viszonyukat, személyöket és költői egyéniségöket egymással szemközt legszebben és legtalálóbban jellemzi Gyulai Pál emlékbeszéde. Petőfi költészete egy hasonlíthatatlanul gazdag, magyar érzésvilágnak, az igazság és egyszerűség költői erejében, mintegy ösztönszerű és lángoló áradata; Aranyé úgyszólván mindannak, a mi magyar, egy nagy szív melegén s egy nagy elme mélyén művészetté érlelése. Petőfinél, egy elragadó egyéniség sajátos vonásaival, nyelvben, formában, gondolatban a maga korának magyarsága áll előtérben, mely örömét és bánatát, lelkesedését és szenvedélyeit mind a jelen és jövő képeiből meríti; Aranynál az örök magyarság, a múlt kapcsolata a jelennel s útmutatása a jövőre, az emlékeké a reményekkel, a meséké a tényekkel, a hagyományé a törekvésekkel, a népnek nemzetté olvadása. Ebben a népben, az alföldi magyar népében, van gyökere mindkettőnek. Arany Peőfihez írt első költői levelében, ezeket mondja magáról:
Mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.
