Petőfi sorsa
Petőfi sorsa
Petőfi élete vándorélet, izgatott, bolyongó. Már gyermekkorában egy helyről a másikra viszik szülői, úgy hogy egy ideig születése helyét se tudtuk meghatározni. Mint tanulót is majd az egyik, majd a másik iskolában találjuk: Kis-Kőrösön, Félegyházán kezdi, majd Kecskeméten és Szabadszálláson folytatja elemi tanulását. Mint gimnáziumi tanuló is folyton változtatja lakóhelyét: hol Sár-Szent-Lőrincen, hol Pesten, hol Aszódon, hol Selmecen, hol Pápán időzik. Majd ismét katonáskodik: Sopronban, Grécban, Zágrábban és Károlyvárosban. Mint színésznek folyton vándorbot van a kezében – vándorbot, mely hasonlít a koldusbothoz. Egyik városból a másikba barangol: Ozora, Székesfehérvár, Kecskemét, Mező-Berény, Pest, Debrecen a főállomásai. Költeményeinek aláírásából – jegyezte meg gúnyosan Greguss Ágost, legelső bírálóinak egyike, – meg lehetne tanúlni Magyarország földrajzát. Rövid élete utolsó évét ismét mint katona tölti: háromszor van a hadseregnél, háromszor visszasiet Magyarországba, háromszor tér vissza Erdélybe, dicső halála színhelyére. E vándoréletnek, melynek tarka változatossága különben hozzájárult tehetségeinek korai fejlesztéséhez, megvan azonban a maga szünetje, lucidum intervallumja. A színész bolyongása és a honvéd táborozása közé négy év esik: a békének, a szerelemnek, a költői munkálkodásának háborítatlan évei. E négy év az volt nyugtalan életében, a mit a tengerészek, a cyklón rövid szünetekor, a vihar szemének mondanak: a cyklón, a forgó vihar elragadja a hajót és mindig növekedő erővel egy irányba sodorja. Végre a hajó a forgó vihar tölcsérének közepére jut, a hol szélcsend van: a vihar elállt, a habok elsimúltak, az ég kék mint a mosolygó leány szeme. De rövid szünet után a tölcsér tulsó széle ellenkező irányba ragadja a hajót: őrült sebességgel rohan a szél, a tenger, a hajó – mitnha a tér is futna velök – mig az örvény a hajó roncsait háborgó mélységében nem szívja.
Petőfi az Alföld kellő közepén – mint ő maga önéletrjazában írja – és abban a népies környékben nevekedett, melyet költészete oly híven tükröztet vissza. A puszta, a csárda, a gólya, a délibáb, a ménes voltak első látványai, midőn feleszmélt, a magyar népdal az első költészet, melyet hallott. E benyomások aztán kihatnak egész életére. Petőfi édesapja, Petrovics István mint nagyapja is, mészáros volt Aszódon. Heves, kissé durva, de a mellett jószívű és tetőtől talpig becsületes ember, ki valamicskét latinul is tudott. Bocskoros nemes volt; címerében kivont kardú páncélos kar látható. Petőfi édesanyja turócmegyei parasztleány volt, ki magyarul, úgy látszik, csak Aszódon tanúlt meg. Gyöngéd, kedves, dalos teremtés volt. Az a kevés, a mit róla tudunk, azt a hatást teszi ránk, hogy nem volt közönséges asszony.
