Henszlmann Imre
Henszlmann Imre
Erdélyi gyűtjeményeivel és értekezéseivel egy időben írt Szvorényi József a közmondásokról s ugyane tárgyat fejtegette később Ballagi Mór is a fenti kiadvány bevezetésében. A népmeséket Erdélyi két első kötete alapján Henszlmann Irme vette bonckés alá. Értekezésében az említett gyűtjemény tizennégy meséjét a velük rokon magyarországi tót és oláh mesékkel együtt három: jelvi (jelképes), fantasztikus és nedélyes (dévaj, tréfás) csoportba osztja. Nála azonban csakis a jelvi elem bír fontossággal, mert ebben a Schott Albert-féle meseelmélet bizonyítékát vélte fölismerni. A merész elmélet szerint a régi mesék többnyire a természet téli álmát és tavaszi ébredését jelképeznék, a szereplő személyek, szörnyek és állatok pedig a harcoló elemeket, a változó évszakokat, a tizenkét hónapot és a hét napjait személyesítenék. A míthosz-keresés e módját a Grimm Testvérek kezdték meg a Dornröschen meséjén, a mely tényleg hasonlít az Edda Brunhildjának és Sigurdjának mithikus történetéhez. E mese rokonát Henszlmann a Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barackban találta meg, a mi aztán teljesen elszédítette és a legelemibb tévedésekbe vitte bele. De ez, a tudós szerző mentségére szólva, még 1847-ben történt, a mikor Otrokocsi, Cornides és Horvát ide vágó dolgozata volt mindenünk.
Henszlmann Imre.
