A ritmikusok
A ritmikusok
A naiv költészet tartalmi becsének fölismerése után rögtön következett a hagyományozott formák tanúlmányozása is. A népdalgyűjtő Csokonai már 1798-ban tanította a »sarkalatos« magyar verscsinálás némely jellemző sajátosságait. Fölismeri a vers és zene közös eredetét s hangsúlyozza a gyakori ütemes megszakítások szépségét, mert ehhez már nem kell apáink »ollyan jó szuszszok«, melylyel akár tizenhat szillabát is kimondhattak egyhuzomban. Az utána következő magyar prozódia Virág Benedek kezdeményezésére klasszikus formákba merűlt és bennük is maradt, mig Fogarasi János Művelt magyar nyelvtana 1843-ban meg nem jelent. Ebben a jeles könyvben a nyelvészeti rész kiegészítéseül, mint Verseghy és Vajda Péter korrábbi nyelvtanaiban, verstani vázlatot kapott az olvasó. Itt jelent meg aztán az a »magyar népdalok- és zenékben uralkodó versmértékek kifürkészésére« irányuló legelső kisérlet is, mely a magyar ritmusban a choriambust és antispastust (lengedit és toborzékit) találta uralkodó lábnak. A népdalok versformáit utána Erdélyi kezdte tovább vizsgálni, a ki először hangsúlyozta az asszonánc elégséges voltát és a magyar népköltés egyik specifikus formai sajátságát, a gondolat-ritmust. A kisérletezők sorát Greguss Ágost szakítja meg, a ki 1854-ben teljes Magyar verstant adott a közönség kezébe.
