A monda
A monda
A magára maradt mondaköltést a nép ápolta tovább. Ez később is megmaradt abban a naiv együgyűségben, a mely ellen már III. Béla jegyzője, (hihetőleg Adorján erdélyi püspök) kikelt, mikor a csalfának, hiúnak nevezett parasztmesékben a nemzet eredetét és minden vitézi tetteit, például az érckaput döngető Botond viselt dolgait, elferdítve találta. Ez tartotta meg a fehér lóról szóló hagyományt, a mely Jordanes szerint a hún utódoknak is tulajdona volt, és ugyanez tudott később regét Lengyel László jó király hadi népeiről, Kún László nyikorgó szekeréről, András királyról és kecskepásztoráról, Toldi Miklós szeméten élő lováról, Tar Lőrinc pokolban jártáról, a királynéját védelmező Forgách viadaláról és a nagyerejű Kinizsi hadi táncáról. De mindez egy-egy kurta közmondássá aszott össze, vagy az elhomályosúlt értelmű gyerekdalok törmelékei közt votna meg magát. Viszont arra is van példa, hogy az életerősnek éppen nem mondható magyar szájhagyomány a mondaöltöztetés merész jogával élt. Népszerű királyára, Mátyásra ráfogott minden tréfát, a mi a nyugoti népek révén jóhíszeműleg vegyíthető volt. A haza várt Csaba hadainak útjául is megjelölte a tejútat, a mi azonban szintén gyanús eredetűvé lett, mióta Houzeau és Lancaster belga csillagászok ugyanezt a mondát más népek hagyományában is megtalálták.
A magyar népmondák szegénységét nem a gyér történeti nyom, és gyakori kölcsönzés, hanem a faji sajátságok és a természeti viszonyokhoz számító egyéb külső körülmények magyarázzák meg legérthetőbben. A Volga vidékéről nyugotnak vándorló nomád nép több ezredéves pusztai életet élt. A füves folyamvidékek, puszták és tengerpartok keveset foglalkoztatták képzelmét és érzéseinek misztériumát. A létért való küzdelemnek itt kevés esélye volt, az évszakok egyenletes változásaihoz és a hadi szerencse forgandóságához nagyon egyszerű volt az alkalmazkodás. Lelki világa inkább értelmi úton gyarapodott, eszejárását az élet viszontagságainak egyszerű számológépén fölötte józanná nevelte. Mikor a nyugoti míveltség határaihoz ér, már csalhatlan taktikával háborúskodik. Bölcs Leo császár ide vonatkozó tudósításai azonban azt is említik, hogy, a hol teheti, fortélylyal segít és ravaszsággal éri el a megszokott sikert, hogy telhetetlen pénzvágyó, eskűvel és szerződéssel nem sokat törődik, békében barmait legelteti, de igazi elem mégis csak a harc. Mi pedig tegyük hozzá, hogy ez a fondorlatos elméjű faj később a honfoglalás történetébe olvasztott ősmondával is jogfolytonosságot és tulajdonjogot magyaráz, s hogy a legrégibb virágének töredékét egy körmöcbányai számadáskönyv lapszélén őrizte meg.
A mostani haza éghajlata és földje megállapodott faji sajtáságainkon alig változtatott valamit. Az állandó birtokon való elhelyezkedés, a régi alapból kiinduló társadalmi átalakulás, a keresztyénség fölvétele és a későbbi országos események folyton táplálták ugyan a máig is csörgedező epikai eret, de nem gazdagitották a képzelő és megtartó erőt. Az idők folyamát kisérő hagyomány nálunk nem a régiséggel csábított, hanem gyanútlan üdeségével hatott. Ezért hallgatták szívesen az Augsburgnál megcsonkított hetu moger hitelesnek vélt közelkorú énekmondó utódait; ezért talált a XVII. század közepén jegyezgető nemzeti krónikás annyi regét Salamon és Szent-László imént lezajlott harcairól; ezért becsűlték Tinódi százötven valás énekeiben a megbízható szemtanút; ezért hamisították száz évvel fiatalabbra Túri György énekét s ezért találunk a Toldi-mondában annyi Mátyáskori nyomot. Ha idővel az esemény jelentősége csappant, körvonala és háttere elmosódott, a jóhiszemű hagyomány pedig a képzelem csillogó diszítékeit aggatni kezdte, kezdte egyszersmind megingatni epikai hitelét és meggyőző voltát, valószerűtlen lett és örökre elveszett. A mondának minden népnél az ád létjogot, hogy valónak hiszik. Nálunk is így volt; csakhogy a mi képzelődésre különben sem hajlandó népünk ezt a jogot azzal az éber és megvesztegethetlen józansággal ellenőrizte, a mivel lehet csinálni ezer éves nyilvántartott történetet, de mondaköltészetet, mely időnkénti megszakadást nem ismer, soha.
