A forradalom után
A forradalom után
Visszatérve Pestre és kegyelmet nyerve, újra fölvette eldobott költői tollát, s regényeket akart írni, de képtelen volt reá. A múlt emlékei, a jelen keserűsége, a jövő aggodalmai egészen kedélyére nehezűltek. A haza és barátai sorsa, Széchenyi őrültsége, Wesselényi és Bethlen János halála bánattal töltötték el. E három férfiúról jellemrajzi tanúlmányokat írt, melyeknek hátterét a magyar és erdélyi közélet körvonalai alkotják, 1791–1848. Kitünő művek ezek, melyekből nem egy eszme fog átmenni újabb történelmünk lapjaira. Mintha a múlt emlékeivel való foglalkozás megenyhítette volna, újra a jelenhez és jövőhez fordúlt. 1850, 51 végén két röpiratot bocsátott közre: A forradalom után és Még egy szó a forradalom után címűeket, melyek politikai munkái között a legjobbak, mind tartalom, mind forma tekintetében. Alig van reá példa, hogy valaki egy lezajlott véres forradalom után, az elvakúlt reakció dühöngései közepett, annyi nyugalommal és tárgyilagossággal írjon. Pártszenvedély nélkül itéli meg a múltat, keserűségét elnyomva a jelent, s a mély belátás biztosságával jelöli ki a dinasztiának és nemzetnek a jövő irányát. A lefolyt huszonöt év történetének birálatából indúl ki, kimutatja a kormány és pártok tévedéseit, saját párttöredékét sem kimélve, boncolja az eszmék fejleményeit, a tények értelmét, szoros kapcsolatban az európai helyzettel. Figyelmezteti a dinasztiát, hogy, ha nem-német tartományaival is belép a német szövetségbe, történeti küldetését kockáztatja, közelebb hozza, fölidézi a germanizmus és szlávizmus közötti harcot, a melynek eddig késleltetője és e két elemnek közvetítője volt. Kifejti, hogy a magyar nemzetiség eltiprását nem kivánja se dinasztiai, se német érdek. A német tartományok útján nyugotra támaszkodni, a tisztúltabb magyar államiság által keletre hatni, az imponáló egység szükséges tulajdonaival kültekintélyét föntartva, benn az alkatrészek szabad és összhangzó fejlődését hűn megőrizni: ime a hivatás, a melyet Ausztriának be kell tötleni. Éppen azért Magyarország politikai nemzetiségét, mely századok szorgalma által gyűjtött kincs, nem elpazarolnia, de eszélyesen gyarapítania kell, és ez csak a birodalom érdekeivel összhangzásba hozott önálló nemzeti belkormányzás útján történhetik. Egyesülésre szólítja föl a pártokat egy nagy nemzeti hazai párttá. Hirdeti, hogy a mint a nemzet közvéleménye eldobta az ápril 14-diki végzést, a dinasztiának is félre kell tenni a március 4-diki alkotmányt, s mindkettőnek visszatérni a »pragmatica sanctio« dolgaira. »Csak nem kell – így végzi munkáját – hiú elméletekhez, a melyeket a könyvein túl nem látó, korlátolt tudomány önteltségében fércelt össze, s az élet argumentumai ellen makacsan véd; csak nem kell a szabadság ábrándhőseinek ragyogó, de testetlen igéreteihez kötni a haza szent érdekeit, mert ily kapcsolatban veszélyeztetnek; de ha e két faját az ál státus-férfiaknak, kik mint a garabonciás diák, mindig zivatart hoznak, nem fogjátok követni: ha magára hagyjátok a pedant elméletgyártót, és a gerjedelmek kalandorát, akkor nem lesz nehéz meglelni kulcsát a monarchiával való viszonyaink rendezésének«.
)
Báró Kemény Zsigmond.
