Jósika fellépte az írói pályán
Jósika fellépte az írói pályán
A MAGYAR BESZÉLY Vajda és Kúthy keze alatt kétségtelenül sokat fejlett: de a magyar regény még mindig alkotójára várt. A mi eddigelé termett, merő kisérlet volt idegen célok szolgálatában: Bessenyei állambölcseleti és vallási nézletének kifejtésére, Dugonics a nemzeti visszahatás támogatására és fokozására, Fáy gazdag tapasztalatainak közlésére s az új Magyarország nevelésére használta fel. A regény, mint az új kor epopeiája, a maga széptudományi föltételeivel és művészi szerkezetével még meg nem született. Az alkotó végre 1836-ban, egyszerre, váratlanul megjelenik Jósika Miklós személyében. Szinte csodálkozást, hitetlenséget támaszt, hogy báró létére a nemzeti múzsa oltárán áldozott. Mintha csak Erdélyben, a hol a magyar irodalom ápolása és pártolása a fejedelmek és nagyok előkelő szórakozása, szellemi fényüzése és büszke hagyománya volt, ennek a nemes hivatásnak emléke és ereje már egészen kiveszett volna! Mert két évvel előbb, 1834-ben, a mikor Jósika Miklós az Irány című röpiratát nyomatta, báró Bánffy László, az eszes ember, fölkereste és komolyan figyelmeztette, hogy hagyjon békét az irásnak: az nem úri embernek való dolog. Ám annyira módiatlan, szokatlan volt még a nagy közönség előtt is a Jósika Miklós íróskodása, hogy az Abafi csattanós diadala után néhány erdélyi azt beszélte, hogy valami okos oláh pópa irta helyette Szurdokon. A legmulatságosabb ebben az volt, mondja maga Emlékirataiban, hogy ez az oláh pópa nem is tudott magyarul. S még Gyulai Pál is egy adomához folyamodik, hogy a regényírásra való lépését megmagyarázza. Egyik rokona és barátja, P. Horváth Lázár éppen regényt írt, az elsőt és utolsót életében, beszéli Gyulai, s többször olvasott fel belőle egyes részleteket neki. Jósika úgy gondolkozott, hogy mért ne kisértené meg azt is, hisz bizonyára ő is tud olyat írni, mint fecsegő rokona: így keletkezett Zólyomi és Abafi. S mint állít maga Jósika? Azt, hogy a kik az írói ösztönt, a vágyat: tenni, a becsületes jó szándékot: emberül betölteni a helyet, melyet a gondviselés számunkra kijelölt, mellékes okokban keresik, nagyon balul ítélnek. »Hát tisztelt nagy jó uraim, kérdi, mit vétett önöknek az az ,Est Deus in nobis’, s mit vethetnek önök szememre, ha én azon erős hitemet fejezem ki, hogy, ha előttem soha senki nem írt volna regényt, én írtam volna az elsőt.«
