A magyar irodalomtörténet megalapítója
A magyar irodalomtörténet megalapítója
Voltakép azonban Toldy mint a magyar irodalomtörténet valódi megalapítója, első igazi mívelője ismeretes a közönség előtt. 1848 előtti összes működése csak mintegy előkészűlet volt ahhoz a főművéhez, a melynek megírását legfőbb feladatának tekintette. Azokon a hiányos életrajzi gyűjteményeken kivül, a melyeket Czvittinger, Wallaszky, Horányi, Bod Péter, Spangár András, Katona István és mások összeállítottak, s azokon a csekély értékű tankönyveken kívül, a melyeket Gruber Károly, Zimmermann Jakab, Ferenczy Zsigmond Jakab, Szuppán Zsigmond írtak, alig használhatott egy pár gyönge monográfiát; még legtöbb hasznát vehette a Pápay Sámuel művének. Az adatokat nagyrészt magának kellett újra összekeresnie s kellőleg rendeznie; az irodalomtörténet tanúlságait, a folyvást fejlődő szellem történeti folyamát, a különféle áramlatoknak egymásra s a nemzeti költészetre tett hatását pedig teljesen neki magának kellett megállapítania. E részben senkire sem támaszkodhatott. Ide járúlt még az irodalomtörténet fogalmának oly széles körű felfogása, a mely szerint Toldy a nemzeti szellemnek a költészetben és szépprózában, tudományban és művészetben, szóval a mívelődés egész terén kifejtett munkásságát egyforma alapossággal kivánta rajzolni, holott csak a szoros értelemben vett irodalomtörténet megírása is majdnem leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Nem csuda, hogy ily alapon 1851-ben megkezdett nagy művét nem fejezhette be. Az iskolázás és művészet, a nyelv és stíl változásának, fejlődésének történetét s e történet adatait először búvárolta föl, állította össze s vonta el tanúlságaikat. Semmit sem állított, a minek maga utána nem járt, s a miről maga meg nem győződött, mint mondja. Éppen ezért adatainak megbízhatósága ellen a lehető legkevesebb kifogást lehet tenni. Csak ítéletét rontja meg néhol a kor míveltsége iránti lelkesűlése s amaz a priori alkotott felfogása, hogy őseink valami egészen különböző nép voltak már a hajdankorban is mint a többi középkorbeli népek, s hogy a magyar nyelv szinte páratlanúl tökéletes és »lényegében magából megérthető rendszert képez« stb. Kivált a hún-magyar atyafitság eszméje ragadja nagy túlzásokra nemcsak a Handbuchban (hol például könyvének első fejezetét így címezi: »Gesänge der Ungarn unter könig Etele»): hanem a Magyar költészet története című művében, sőt az irodalomtörténetben is.
De éppen ez eszményi lelkesűlésével volt képes a magyar irodalomtörténetnek nemcsak alapot rakni, hanem azon a nemzeti szellem ezer éves múltjának tekintélyes épületét fölemelni is; ez képesítette őt arra, hogy ez ifjú tudományt nálunk is egyáltalán a tudomány rangjára emelhette, rendszerbe foglalhatta, az európai eszmék különféle áramlatainak a magyar nemzeti szellemre tett hatását megvilágíthatta, a vallási, politikai, társadalmi tényezőknek az irodalomra és nyelvünk fejlődésére való befolyását vizsgálhatta s nagyjából föl is deríthette. Hogy rendszere, felosztása, kritikája ellen több kifogást tettek íróink (Erdélyi és Gyulai): mindez alig kisebbíti érdemét s pedig annál kevésbbé, mert éppen arra a pontra nézve, a melyet legélesebben megtámadtak, hogy t. i. a magyar költészet aranykora Vörösmartyval bevégződik, művének újabbi kiadásában ő is megváltoztatta nézetét, elismervén, hogy a Kisfaludy Károly és Vörösmarty nemzeti iránya még tovább fejlődött Petőfi és Arany költészetében.
