Gombos Imre
Gombos Imre
Kisfaludy Tatárokjával egyszerre tűnik fel Gombos Esküvése, melyet 1819-ben Rozsnyón, Székesfehérvárott, majd Pesten egymásután nagy tetszéssel adnak elő, s a mely aztán egész a nemeti színház koráig műsoron marad. Szerzője: Gombos Imre, egy fiatal tisztviselő, ki 1791-ben Szent-Laadon, Borsodmegyében született s jogi tanúlmányai végeztével előbb az udvari kancelláriánál, majd az udvari kamaránál lett fogalmazó. Szorgalmasan járva a színházakat, maga is megpróbálkozott e téren, s 1817-ig három víg- és három szomorújátékot írt, de nyomtatásban és színen csak az Esküvés jelent meg. Ennek cselekvénye a regényes Olaszországban játszik. A mirandolai herceg fia feldúlja egy ifjú jegyespár boldogságát s párbajban megöli ellenfelét. A herceg rettentő esküt mond a leányrabló gyilkosra s mikor megtudja, hogy ez tulajdon fia, mint apa megbocsát a bűnbánó fiúnak, de mint fejedelem nem vonhatja vissza esküjét. Végre párbajra bízzák az ügyet; az apa álarc alatt maga vív meg fiával s elesik, mire kétségbeesésében fia is kardjába dől. A fejedelmi kötelesség s az apai szeretet összeütközése alkalmas volna tragikai bonyodalmakra; de Gombos kevés valószinűséggel szövi a cselekvényt s következetlenül alkotja meg a jellemeket. E hibákat nem indokolja a nemezis boszúja, melyet a prolog előre jelez, s melylyel a személyek is folyton rémítgetik egymást; de a nézők anynyival kevésbbé ütköztek meg az ilyeneken, mert sokféle változatban ugyanazt látták a divatos német lovagdrámákban, érzékeny történeti rajzokban és sorstragédiákban. Egyes jelentei azonban (minők: Caesar szerelmi vallomása és Corunna fellépte, Julia és Caesar megjelenése a törvényszék előtt) fokozódó hatással, drámai erővel vannak megírva; áradozó nyelvében helyenkint szintén erő s az indulatokat jól festő hév lüktet; a kortársakra bizonynyal nem tévesztették hatásukat azok a hazafias intelmek sem, melyekben a honi törvény, a nemzeti nyelv s ennek munkásai megbecsülését hirdeti. Gombosnak ez ifjúkori darabja mindenesetre elárul annyi költői tehetséget és színpad-ismeretet, hogy ezekkel később becsesebbet is alkothatott volna; de ő már az első előadások sikerét sem láthatta. Majd egy évtizedig az irodalmi központtól távol, a Száva vidékén s Fiuméban működik a királyi biztosság mellett; a hivatali pályán gyorsan emelkedik, 1826-ban már udvari tanácsos, 1837-ben udvari kancelláriai referendárius, majd Heves és Szolnokmegyék főispáni helytartója, ki érdeklődéssel kiséri az irodalom fejlődését, mint az akadémia tiszteleti tagja megfordúl néha ennek gyűlésein is, de az ifjú korában letett szépírói tollat többé nem veszi kezébe. Meghalt 1840-ben.
