A Peleskei nótárius
A Peleskei nótárius
1838-ban kerűlt először színre legmaradandóbb hatású darabja, a Peleskei nótárius című bohózat. Ez időtájt a német színpad legkedveltebb darabjai azok a bohózatok voltak, melyek az alsó néposztály életköréből vett tárgygyal, alszerű komikummal és kusza cselekvényekkel készűltek; véletlen meggazdagodás, tündéri beavatkozás voltak a motivumok, operahulladék a zenekiséret. Ezeket adták magyarosítva Budán is; de a magyar közönség egészségesebb élvezet után vágyott; ezért már a munkácsi Garabonciás diákját is megtapsolta, bár nem sokkal ért többet, de volt egy-két magyar alakja s népdalnak nevezett néhány éneke. Írói körökben már többször szóba kerűlt a bohózat ügye, de egyik alkalmas tárgyat nem talált, a másik a szín hatás titkait nem értette. Gaal mindkettőt kitünően eltalálta. Nagy érdeklődést keltett már az is, hogy a főszemély nem új ember, hanem a magyar népnek régi jó ismerőse, kinek kalandos utazásán szinte félszázad óta mulatott már. A bohózat tárgyát, szereplőit ugyanis Gvadányi könyveiből vette, cselekvőleg léptetve föl azokat is, a kik ott csak mellékszemélyek (pl. Tóti Dorkó, a nótárius fia stb.). Sokkal ismertebb a darab cselekvénye, hogysem részleteznünk kellene; de azt meg kell említenünk, hogy Gaal nem a régit követeli vissza, mint a Gvadányi nótáriusa, hanem éppen a világtól való elmaradottságot teszi nevetségessé; Zajtay uram nem ismervén az új társadalmi viszonyokat, lépten-nyomon összeütközik velük.
Gaal József.
Baczúr Gazsi is maradi ember, a fokos fénykorából való jurátusok típusa, kiben a nemes ifjak céltalan vitézkedését, míveletlen darabosságát állítja szembe az akkori míveltebb ifjak vidor élénkségével. A Peleskei nótárius boszorkányhistóriája emlékeztet még a német bohózatokra, laza szerkezetében a népies jelenetek váltakoznak a cselvígjáték bohózatos elemeivel; de másrészt megvan benne mindaz az elem, melyből később a népszínmű alakúlt. A tetszést fokozta Thern Károly magyaros zenéje (a Hortobágyi pusztán fúj a szél kezdetű juhászdalt egyszerre fölkapta a közönség) és a színészek (Megyeri, Szentpétery, Bartha) kitünő játéka. Ezóta több mint félszázad múlt el, a Peleskei nótárius bejárta az ország minden színpadát, és – legalább a körzendű közönség előtt – még ma sem vesztette el érdekességét. Gaal még több színművet írt (két-két drámát, vígjátékot és bohózatot), de az elsők hatásával egyik sem vetekedhetett.
Verses költeményei közül a líraiak kevés jelentőségűek, de egy pár szatirája, mint a Zenekórság s kivált az Ólmos botok (egy »fontolvahaladó« kortesvezér monologja) e körben is tetszést arattak; a Lónyai Anna, Balassa és Haramia szerelme című költői elbeszélései közül az alföldi hangulatos rajzával és tárgyával főleg az utóbbi érdemel figyelmet, mert mintegy előhangja a nemsokára feltünő nép-nemzeties irányú költészetnek. Gaal egész működésének abban van irodalomtörténeti jelentősége is, hogy a mig egyfelől fentartja és tovább fejti Kisfaludy és Fáy irányát, másfelől új útakat tör: az alföldi népélet rajzával új elemeket visz a költészetbe, új alakokkal gazdagítja a vígjátékot s a könyvdrámákkal szemben gyakorlati sikerrel hirdeti a színszerűség és a párbeszédek élénkségének szükséges voltát, a mivel a széppróza s a köztársalgási nyelv finomítására is sokat hatott. – Írói pályáját a forradalom végkép megszakította; mint szerkesztő szolgálatokat tévén a kormánynak, nem kerűlhette el az üldöztetést s hat évig Aradra volt internálva. Ezután a Csekonics-családhoz kerűlt nevelőnek és titkárnak, s 1866-ban húnyt el.
