Széchenyi stílusa
Széchenyi stílusa
Miként közéletünket és társadalmunkat új eszmékkel, új fogalmakkal frissíté fel: úgy nyelvünket is folyvást új szavakkal szokatlan fordulatokkal gazdagítá. Olykor idegen nyelven gondolkodott s meglátszott rajta, hogy azt, a mit mondani akar, előbb le kell magyarra fordítania. Máskor meglep tősgyökeres szólamaival, melyeket csakis a nép ajkáról, főleg az ő kedvelt huszárjaitól lehetett ellesnie. Valamint beszédeiben kiváltsága volt mindenről, mi nem a napirendhez tartozott, kitérőleg, bőven és szeszélyesen értekeznie: úgy írásban is, főleg hirlapi cikkeiben, csapongó és terjengős volt, s nem egyszer bocsánatot kért olvasóitól részint gyakori ismétléseiért, részint bőbeszédűségeért, mert – úgy mondá – bizony nem ár reá röviden írni.
Ellenfelei sokszor szemére vetették, hogy nagyon szeret önmagáról beszélni. Ez részint a dolog természetében feküdt, a mennyiben alig volt az országban kezdemény, mely nem az ő nevéhez lett volna kötve; részint kifolyása volt ama felelősség érzetének s lelki furdalásoknak, melyek a reform-mozgalom túlhajtásai s elferdűlései miatt folyvást gyötörték és sírba is vitték.
Tömérdek új szót csinált, melyek nagyobb része, mint ő maga mondá, korhadt gerenda volt, s később jobbakkal kellett politikai; de elég csinos gyűjtemény állítható egybe a közhasználatba átmentekből is. Ilyenek p. o. alkotmány, Budapest, erőmű, fuvattyu, hevenyzés, kezdemény, kisérlet, működés, műtét, osztalék, részvény, sugárút, szabatosság, véderő stb. Nem tűrte, hogy rövid bul bül s tul tül ragozásait, a nyújtott ból ből s tól tőlre javítgassák. A túlott purizmust nem egy élettől pezsgő s előrehaladó nemzedékhez, hanem vad kafferekhez illőnek mondá. Az ismeretes francia mondást: le style c’est l’hommé, ha valaki, úgy ő igazolta legteljesebben.
Különben az ő irásai, melyek hosszú sorát dióhéjba szorítva ismertettük, nem holt betűket, hanem élő tényeket jelentenek. Bármerre nézzünk, az ő nyomdokain kell járnunk s megkezdett munkáit folytatnunk.
Gróf Széchenyi István családi czímere.
