Széchenyi ifjúsága
Széchenyi ifjúsága
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN, három testvér közt a legifjabbik, született Bécsben, 1791 szeptember 21-én. Mikor nagynevű atyja, Ferenc, a Nemzeti Muzeum alapítója, ezt az intézetet, a családnak évek hosszú során gyűjtött nagybecsű könyvtárával ajándékozta meg, ennek ma is felette érdekes katalógusát úgy a külföldi mint hazánk tudománykedvelő kitünőségeinek megküldötte. Az így megtiszteltek közt volt fia, a még csak tizenkét éves István is. A köszönő levelek közt, melyek erre a világ minden részeiből özönlöttek, meg van őrizve a kis grófé is, a ki, bár a gyűjtemény becsét gyermekészszel megitélni még nem képes, elérti mégis, hogy neki idővel kedves »atyja példáját« kell követnie, s az »édes Haza boldogságát, tőle telhetőleg előmozdítnia«. – S a gyermek e megható igéretét, melyet később a férfi oly fényesen beváltott, soha sem téveszté a törekvő ifjú is szeme elől. Kötve kell hinnünk mindazt, mit akár neveltetése vagyis iskoláztatása hiányairól, helyesebben korai félbeszakasztásáról, akár katonatiszti s mágnási ledér kalandjairól s élvezetek közt töltött könnyelmű éveiről, akár a világ akár ő maga oly sokszor mesélgetett. Külszín után vagy magukról itélgettek a felületes emberismerők; az önbirálat szigora, s a nem kései megtérés ihlettsége szól az ismeretes vallomásokból. Ugynevezett »szerelmeinek« már rég minden nyoma veszett volna, ha idejekorán be nem áll az akkori divat szerinti naplóírók közé, s élete legcsekélyebb eseményeit, szíve legtitkosabb rezdüléseit, éber elméje észleleteit, napról napra, az első benyomások hevében, bizonynyal nem nyilvánosság elébe szánt lapokon, önmaga meg nem örökíti. De e feljegyzések, birtokunkba kerűlve, végtelen becsessé váltak minden lélekbuvár és bölcselkedő előtt. A föld göröngyét megvető, minden aljas vagy köznapi irányzattól távol eső, magasan szárnyaló lélek, meleg szív és megkapó eredetiség nyilatkozik azokban. Nem járhat a középúton, csak a legboldogabb vagy a legboldogtalanabb emberek egyike lehet: felváltva volt, rövid percekig, az egyik; állandóan s véglegesen bevált a másiknak. Az ábrándozás, melyet különösen politikában annyira kárhoztatott, volt megrontója. Mindig oly nőért rajongott, kiről tudta, hogy nem lehet az övé. Egyik alatta, másik felette állt. Egyiket arra kéri, hogy egy meghatározott esti egy órában bizonyos csillagra függeszsze tekintetét, a mit ő is ugyanakkor tenni fog, a világfi, a kényeztetett huszártiszt! Másikkal külföldi nyelveket tanúl, bevezetve közös nyelvmesteröket az ő saját literaturája kincstárába, mely nála nélkül a jámbor előtt tán örökre zárva maradt volna. Érettebb korában, mikor már bejárta az egész világot s az otthon vágya szállja meg lelkét, két előkelő hölgytől kosarat adat magának, az egyik a daliás gróf Hunyadinak, a másik a nagyramenő Clam-Gallasnak adván elsőbbséget. Volt, a ki e poros, sáros földtekéről kora halállal a túlvilágra menekűlt. Ezek emlékét, mint szentekét, őrzi lelkében s haláluk évfordulóján, melyet pontosan feljegyez, maga is halni készűl. Olvasmányai közül, melyek magas míveltségről s egyetemlegességről tanúskodtak, kiválik a Byron Manfrédje és a Schiller Don Carlosa. Barátságban is szintoly eszményi: az ő Marquis Posá-ja, politikai pályája kezdetén, nem leht más, mint Wesselényi. Későbbi meghasonlása vele keserűséggel tölti el szívét.
Gróf Széchenyi Ferenc.
Hogy íróvá kell lennie, azt sokkal előbb sejdíté, mintsem honalkotó nagy hivatását. Kezdetben, mint minden ilyfajta ifjú, költészetért, művészetért rajongott. Nem volt nálánál figyelmesebb, sem lelkesülőbb beutazója szép Olaszországnak, hol a természet szépségei mellett régi és újabb festők, szobrászok vonzották, s a műtermek és gyűjtemények avatott ismerője volt. De a mely országban utazott, annak nyelvét s irodalmát tanúlmányozta, mívelte. Ha tudjuk, hogy iskolai tanúlmányait korán, az »inzurrekció« miatt abba kellett hagynia, hogy mint tudatlan hadnagyocska lépjen a haza és király szolgálatába, – igazán bámulatba ejt az élet viharai közt gyűjtött irodalmi ismereteinek tömege és sokoldalúsága. Jó szerencse, hogy át nem csapott, örökre elveszendő, a német írók zömébe s hamar felhagyott a versirással, melyhez, idegen nyelven legalább, se rím-, se ritmus-érzéke nem volt. Görögből fordított s archaeologiát tanúlt, mikor az eltiprott ország szent hamvain járt. A latinban, úgy mint akkor mindenki, elég otthonos volt, hogy Corpus Jurisunkban, valamint országgyűlési aktáink közt eligazodhassék. Ismerte s jól tudta idézni a klasszikusokat is. Megelőzte dicső atyja intését, ki hozzá intézett bucsúzójában többi közt e tanulmányainak hézagaira s az idegen nyelvek fontosságára emlékezteté, egyszersmind jó könyvek olvasására, a rosszaknak pedig mellőzésére buzdítá, mely utóbbiakra nézve azonban ízlése nem mindenkor egyezett meg az öreg úréval. Igazolta az öreg Dessewffy Józsefnek is hosszú ódában kifejezett dicséretét, miszerint nem üres évleket hajhászni megy, mint többi gazdag mágnásainak, külföldre, hanem ismeret- és tapasztalatgyűjtés végett, hogy mint méh virágporral megterhelve jőjjön vissza s rakja le kincseit a haza oltárára.
