A drámairodalom viszonya a nemzeti és társadalmi élethez
A drámairodalom viszonya a nemzeti és társadalmi élethez
A DRÁMAI IRODALOM minden időben két nagy tényezőtől függ; mint az irodalom és a művészet minden ága a nemzeti élet ád neki tartalmat, irányt, ennek ereje erősbíti, ennek bajait sínyli; de a színházzal való szoros kapcsolatánál fogva, mely nagy társadalmi intézmény is, a közélet hullámzásai iránt is rendkivül fogékony, ennek szükségletét kell a maga körén belül kielégítenie, ennek érzései keltenek benne erős viszhangot. Fejlett nemzeti és társadalmi élet felvirágoztatja; ha ezekkel való összefüggése hiányzik, vagy megszünik, csak mesterséges életet él. A görögöknek volt nagy nemzeti drámájuk, eleinte benső kapcsolatban a vallási élettel, később, midőn e kötelék meglazúlt, mint nagy hagyományok művészi folytatása és erős esztétikai szükséglet kedves kielégítése. A görög dráma átplántálva Rómába, hamar elsenyved, se a nemzeti szellem, se a társadalmi élet nem talaj ott e művészet számára. Nemzeti drámájuk volt a spanyoloknak is Lope de Vega és Calderon idejében, ennek is egyik erős gyökérszála a vallásos életből táplálkozott. A francia klasszikus dráma Párizs udvari és polgári életéből sarjadzott föl, Shakspere nagy alkotásai Erzsébet Angliája szellemének és az akkori londoni életnek friss hajtásai. A renaissance míveltsége nemesítette Shakspere korának szellemi életét; a föllendülő világforgalom gazdaggá, hatalmassá, széles látókörűvé tette a népet; 1633-ban Londonnak 19 színháza volt! A társadalom óriási érdeklődése, az irodalmi élet fejlettsége szolgáltatta a jó termőföldet, melyből Shakspere lángelméjének nemes termékei kihajthattak. Ellenben a német irodalom fénykorában az irodalmi és nemzeti élet külön utakon járnak. Schiller s Goethe művészete idegen forrásokból táplálkozik; a nemzet társadalmi élete pedig kicsinyes, szűkkörű, erő nélkül való. Kevesen lelkesednek a nemzet nagy íróinak drámáiért; a többség Kotzebuenak tapsol; a nagy dráma nem népszerű; a népszerű nem művészi. A magyar dráma hasonló, talán még kedvezetlenebb viszonyok közt fejlődik. Se az irodalomnak, se a társadalomnak nincs középpontja; az irodalom szétszórtan, elszigetelve él, inkább a jövőnek előkészítője, mint a jelennek kifejezése. A múlt század végéig nincs színészetünk; az első számot tevő színház 1837-ben keletkezik. Voltakép itt kezdődik a magyar dráma története, mely kezdetben csak a fordítások és utánzások mankóján jár és a színház szükségletét, melynek kielégítésére szolgáljon, előbb kelteni kénytelen. Mégis van valami a közszellemben, van valami az addigi irodalmi fejlődésben, a mit becses örökségkép átvesz és csakhamar értékesít. Az első a lelkesedés a nemzet múltjáért. A múlt szeretete teremti a magyar époszt, a múlton való elmélkedés ád nagy vonást a hazafias magyar lírának s a múlt nagy alakjainak megelevenítése majdnem kezdettől fogva törekvése a magyar drámának. A múlt szemlélete nemcsak kiapadhatatlan forrása a honfiúi érzésnek az irodalomban, hanem mintegy pótolja az irodalmi tradiciók fogyatékos erejét, némileg pótolja azt a támaszt is, melyet eleven nemzeti és társadalmi élettel való összefüggés tudata ád a költőnek. A költő képzeletének nem az őt környező élet ád tartalmat, de azért a képzelet sem nem üres, sem nem idegenből szedi tartalmát: a nemzet multjának képei és jövőjének aspirációi élnek benne. Költőink idegen mintákat utánoznak alakításaikban, de tartalomban magyarok: egy jövendőbeli nagy nemzetnek dalolnak a nemzet múlt nagyságáról. Ez egészséges vonása a magyar irodalomnak, megóvja a felülről származó és idegenből táplálkozó irodalmak mesterkéltségétől és idegenszerűségétől. Petőfi líráját nem tekintve, a magyar géniusz legnagyobb alkotásai az irodalomban majdnem mind a nemzet múltjára vonatkoznak: Vörösmarty és Arany éposza, Kemény regénye s a dráma terén Katona Bánkbánja. De gyöngébb erőket is ez a forrás erősbít és tesz termékenynyé. – Második öröksége a magyar színháznak a magyar társadalmi élet rajzának kezdetei. Már Bessenyeinél is ennek némi nyoma mutatkozott; Kisfaludy Károly pedig oly erővel indítja a vígjátékot ebbe az irányba, hogy egészen sohasem zökken ki többé belőle. A magyar szellem kevéssé van kiművelve, de elejétől fogva egészséges ösztönöket mutat. Alighogy megismerkedik a drámai művészettel, annak a tárgyait nem a felhőkben, nem az idegenben, hanem a nemzet multjában és maga körül, az életben keresi. Bármily szegény volt tehát társadalmi életünk, kezdődő drámánkban megvolt az az egészséges ösztön, hogy ezt keresse föl és válassza mintául. Ez az ösztön alkotta meg a népszínművet is; a dráma, nem találván a felsőbb társadalomban elég eleven magyaros életet, a nép életviszonyainak színrehozatalával pótolta; egyszerűbb, szegényesebb anyaggal érte be, de ez az anyag erős, ez az anyag magyar volt, mindenki értette és vonzódott hozzá.
Így, noha irodalmunk és társadalmunk fejletlen volt, mégis kezdettől fogva egészséges irányban indúl drámairodalmunk; korán kél életre benne a magyar tragédia és a magyar vígjáték termékeny csírája, hozzá egy új, sajátságos viszonyainkból alakuló műfaj, a magyar népszinmű, mint az egyetlen tisztán magyar életnek drámai képe. Hogy a magyar dráma formájának fejlődésére mikép hat azután közre a magyar irodalmi élet és a nemzetközi irodalom: Shakspere, a német klasszikusok, a francia romantikusok, később Scribe mintája; mily nehezen lehetett a fővárosnak csak félig vagy még annyira sem magyar közönségét a magyar színház számára megnyerni; mennyi eltévelyedésnek tette ki a magyar drámát az a körülmény, hogy a színháznak nem volt törzsökös közönsége, melynek ízlése irányt szabott volna az íróknak; mekkora nehézségekbe ütközött az állandó színház repertoireját szegényes irodalmi viszonyaink közt darabokkal ellátni; mily áldás volt reánk nézve Szigligeti termékenysége, ki közepes erejével, de irodalmunk előbb vázolt egészséges ösztönének sugallatait követve, minden drámai fajtából adhatott gyöngébb darabok mellett a közepesnél is magasabban állókat, bohózatot, társadalmi vígjátékot, történeti tragédiát és népszínművet, melynek ő adott formát: azt részben mások mondhatták el e mű lapjain, részint a magyar dráma és színház történetébe tartozik, mely fiatal ugyan, de máris nehány fényes lappal dicsekedhetik. A magyar dráma történetének jóformán küszöbén áll Bánkbán alakja. A magyar színészet és műbírálat is fölmutat alakokat, melyek ehhez az alkotáshoz méltóak.
