Goethe Faustja
Goethe Faustja
Vannak, a kik Az Ember Tragédiáját Goethe Faustja másolatának tartják, de ezek teljesen félreértik mind a két költeményt. Igaz, hogy Az Ember Tragédiájának néhány része némileg emlékeztet Faustra. Faustnak is van mithikus kerete, melynek kezdete párbajféle Isten s a tagadás szelleme közt, mig a végén Isten győz. De ennek a motivumnak is csak a külsőségei utalnak Faustra, az Isten s ördög közötti harc célja, tartalma egészen más. Egyes részletekben is megcsendűl Faust hangja, pl. a föld szellemének idézésében, Kepplernek a tanítványnyal való beszélgetésében, a Lucifer-Helena jelenetben, a londoni színben; Luciferben föl-föltűnik néha mefisztofelesi vonás (boszorkányok láttára: Véletlenűl mi kedves társaságba juték stb. VII. sz.), de mindez csekély jelentőségű, inkább külső hasonlatosság, más célok szolgálatában. Döntő az, hogy Faustnak nemcsak alapeszméje, hanem hangja, világfelfogása egészen más. Faust a kételkedéstől meg nem illetett, bizalommal eltelt optimizmusnak evangéliuma. Faust bízik magában, bízik a világrendben, bízik a fejlődésben. Az egész költemény alaphangja: »Jó embernek jó utat sugalmas ösztöne mutat.« Minden jóra fordúl. Engedd át az embert természetes ösztönének, hajlamainak, meglátod, magától nemesedik, emelkedik. Ez a XVIII. század világfelfogása, a mint Leibnitz színes, ragyogó világnézetében nagyszerű kifejezésre talált. Ezzel szemben Az Ember Tragédiája a XIX. század skepticizmusának terméke; a természettudományi és materialisztikus fölfogás oszlató hatása sok helyütt mutatkozik rajta. »Oh, e zűr között hová lesz énem zárt egyénisége« – kiált föl Ádám, mikor a természeti erők működését Lucifer láthatóvá teszi előtte. Danton azt mondja: »Én azt a túlvilágot nem hiszem.« Az eszkimó-világban Ádám kétségbeesetten kérdi: »Hát minden nagy eszme, nemes cselekvény konyhánk gőze csak?« s Lucifer feleli: »Van-é különben?« A XVIII. század jelszava: Terjeszszük a tudást, világosítsuk föl a népet. Madách meggyőződése: »Mély tenger a nép, bármi napfény nem hatja át tömét, sötét leend az«… A XVIII. század a francia forradalom előtt, alatt s után a közboldogságot várja a zsarnokság ledöntésétől. Madách nem hisz ily föltétlenül a forradalomban, ő már tudja, mi jő a forradalom után: az önző individualizmusnak kiméletlen harca a gyöngék ellen. Faust ideálja szabad népért élni és küzdeni, Madáchnál ez illuziónak bizonyúl, melyből a londoni szín züllöttsége durván felriasztja Ádámot. De még gyökeresebb a különbség. Faust annak a kornak terméke, melynek ideálja az egyéniség teljes és harmonikus kifejlődése. Ez is benne van Leibnitz filozofiájában, melynek monászai mind egyedek, függetlenek egymástól, hozzáférhetetlenek egymás számára. A monász saját belső törvénye szerint fejlődik alacsonyabb fokról magasabb felé, folytonosan és szükségkép. E világfelfogás szellemében mondja az Úr Mefisztónak: »Ein guter Mensch in seinem dunklen Drange ist sich des rechten Weges wohl bewusst.« Faust az egyéniség kifejlődésének, nemesbedésének költeménye. Goethe életének is ez volt ideálja. »Magát kiélni« (sich ausleben); mindent, a mi a belsőben mint csira él, kifejleszteni; a negativ erőket legyőzni, a pozitivokat egymással összhangzásba hozni s a legmagasabb fokra vinni: ez Goethe legfőbb gondolata. Ifjú életerejének tobzódásában, mikor rohanvást tesz mindent, tanúl, élvez, alkot: kezdi meg a Faustot, ki minden korlátot ledöntő szenvedélylyel lép az élet útjára. Faust azután sok viszontagságon megy keresztül. A bűn ösvényére téved, lelki gyötrelemmel bünhődik, megfordul a nagy világban, császár udvarán, a görög világban s végre átlátja, hogy a legfőbb boldogság, mely embernek adatott, meg nem pihenni soha, de nem a végtelenbe kalandozni, hanem korlátokat vetni magának s végre is nem önmagának, hanem a köznek élni. Faust is kiábrándúl, de nem ideáljából, hanem egoizmusából. Úgy indúl, hogy mindent föláldoz magának, mintha Isten volna, kinek számára van minden. Mindent akar tudni, hogy ő legyen a mindentudó; mindent akar élvezni, mert minden ő érette van. »Énemet az emberiség énjévé akarom tágítani,« kiált föl, mikor Mefisztóval szerződik. Az egyéniség a moloch, mely mindent el akar nyelni. S végre ahhoz a mélyen megnyugtató, az emberiség haladását biztosító belátáshoz jut, hogy az egyéniség legfőbb kifejlődése az, ha alá tudja magát rendelni az egésznek s ezt szolgálni. Tehát az egyéniség körül forog minden; hogyan süllyed és emelkedik, fejlődik és eszmél magára, mely fokozatokon halad át, mi életének értelme. Az Ember Tragédiája ellenben nem az egyéniség, hanem az emberiség drámája. Az egyéniség fejlődéséről szó nincsen. Az önző hajlamok szerepet visznek ugyan, de nem mint az egyén fejlődésében föltünő és legyőzendő erők, hanem mint nagy történeti jelenségek, s mint ilyenek is csak átmeneti természetűek. Fáraó a dicsőséget keresi, de hamar kiábrándúl belőle: Sergiolus s vele az egész római társadalom a kéjben él, mert belefáradt hasztalan küzdelmeibe; Keppler törpe emberek között, kik meg nem értik, a csillagos égboltot vizsgálja, de lelkének égő vágya idézi föl a francia forradalom képét. A mi Faust életének vége, a közért való élet, Ádáménak jóformán kezdete. »Enyészszen az egyén, ha él a köz« mondja mindjárt a mű kezdetén, mikor a dicsőség hiúságát fölismeri. S az egész költeményen végig vissza-visszatér az eszme szolgálatába, a mely nem egyéb, mint az egyéniségnek a köz alá való rendelése. Már mint Fáraónak, szívébe csap a milliók jajja; mint Miltiades a hazáért harcol; mint Sergiolust gyötrik jobb törekvések sejtései; mint Tankred küzd az evangélium tisztaságáért; mint Keppler látja a francia forradalmat és lelkesedik érte; Londonban is minden gondolata a közjóé; a falanszter-világban is az emberiség javát reméli. Még hanyatlásaiban is nagy és nemes. Sőt itt leljük föl a költemény igaz értelmét. Az ember tragédiája a nemes, nagy lélek tragédiája. Faust előre rohan az élet útjain, az ördöggel szövetkezik, hogy mindent megkeríthessen magának, a mi útjába akad, eltiporja, bűnbe sülyed és bűnhődik. Ilyen az egyéni élet! Ádám nem ismeri a vétket. Néha alábbhagy nemes küzdelmében, elfáradva, csalódva, de nem ismeri a bűnt, csak a sebeket. Madách előtt nem az egyéni élet áll, a mint jó és rossz közt haboz, választ, küzködik, hanem az egész emberiség, a mint vezérekre és tömegre oszlik; a vezér mindig küzd a népért, a nép mindig félreérti és megöli vezéreit. Van-e jutalma a nemes kebelnek, melyet kigúnyol vérhullásáért a kislelkű tömeg, kérdi Ádám a fölébredés jelenetében az Úrtól. Ebben is mily híven tükröződik a kor szelleme! Goethe százada nem törődik a történettel, nincs érzéke iránta, nem érti, ideálja a tiszta ész, mely magából teremt mindent, belátást az elméletben s útmutatást a gyakorlatban. A francia forradalom óriási kísérlet a történeti hagyományokat egy csapással eltörölni s kigondolt paragrafusokkal új államot és társadalmat teremteni. Faustban igazi történeti vonatkozás nincsen. Faust a nagy világban, császári udvaron fordúl meg, hadjáratban vesz részt, de minden históriai illuziót kerűl a költő, a jelenetek mind szimbolikusok. Még inkább az a Helena-jelenet, az ókori élet fölelevenítése a középkor után, melynek végén Euphorionban a költő Byron szimbolizáltatik. Csak a művészi jellemzés kedvéért van Faust első jeleneteinek történeti színük, csak költői színt van Faustnak hivatva adni színes renaissance-kosztümje. Madách elméjét a históriai felfogás nagy kérdései foglalkoztatják: Van-e haladás a történetben, vagy mint »malomnak barma« körben járunk-e mindig? Milyen a viszony kor és egyén, nagy ember és tömeg között? Mily főbb államformákon ment keresztül az emberiség? Melyek fognak következni? A költő legfényesebb reflexiói ezekre a kérdésekre vonatkoznak. Lucifer a Tankred-jelenetben szinte ércbe önti azt a fontos igazságot, hogy történeti intézmények olykép élik túl magukat, hogy a szellem kiköltözik belőlük, testük pedig a tovább-haladást gátolja.
Minden, mi él és áldást hintve hat,
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test túléli ronda dög gyanánt.
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test túléli ronda dög gyanánt.
Hasonló szépségű és fontosságú Lucifer további tanítása ugyanebben a színben.
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,
Uszója, nem vezére az egyén … stb.
Uszója, nem vezére az egyén … stb.
Mindezekben a történeti problémákon mélyen elgondolkodó költő szelleme nyilvánúl. Faust az egyéniség, Az Ember Tragédiája az emberiség sorsának drámája; azért amabban az egyéni élet főproblémája: az egyéni fejlődés, a jó és rossz harca a középpont, emebben az emberiség sorsának főproblémája ez: történeti haladás, vezér és tömeg, közszabadság és közjólét. Goethe a XVIII. század egyéni míveltség-ideálját juttatja kifejezésre, Madách a pesszimisztikus, kételkedő és par excellence históriai XIX. század fia, kit csak melegen érző szíve s a magyar szellem fiatalos friss ereje óv meg a hideg, boncoló észnek a nihilisztikus pesszimizmusra való csábításaitól. Nincsen erre vonatkozólag jellemzőbb, mint az, mikép fogja föl Goethe, mikép Madách a művészetet. Goethénél a művészi szempont az egész életet dominálja. Mérték az élet, mérték a művészet főtörvénye. Madáchnál a művészet csak az élet szépítésére, szenvedéseinek enyhítésére való. A történeti életre nézve Madách végső tanítása ez: A történeti életet két erő hozza létre, egy racionális és egy irracionális, a számító ész és a kiszámíthatatlan érzelem, melyből a lelkesedés, a szerelem, a művészet fakad. Az ész fontos tényező, de a negációhoz s lemondáshoz visz. Az érzelem a fentartó, teremtő, fejlesztő erő. Az okoskodás hinárba visz; a közvetlen érzés, mely nem okoskodik s nem is hallgat okokra, visz az ég felé. Hiába kutatjuk sorsunkat észszel. Van egy belső szózat lelkünkben, melyben bízni életünk sorsa, boldogsága és menedéke. Az Ember Tragédiájának kétségei mély, benső, közvetetlen vallásos érzésben találják megoldásukat.
Így fogva föl a költeményt, értjük az egyes személyek jellemét és rendeltetését. Madách jellemeiben vannak mesterkélt, doktrinárius vonások; Madách inkább gondolja, mint alkotja személyeit, melyeknek beszédei néha hasonlítanak azokhoz a cédulákhoz, melyek a primitiv festők alakjainak szájából lógnak ki, hogy az illető alak jellemét vagy szándékait magyarázzák. Ilyenek például, mikor Ádám a paradicsomban azt mondja, hogy úrnak lenni mindenek fölött mi szép; Éva meg abban gyönyörködik, hogy gondoskodnak felőlük, a mit Ádám nyomban tudákosan formuláz: A függés, látom, életelv neked. Nem ilyenekben szabad keresnünk Madách költői felfogását. Ádám igaz jelleme: a kiváló ember nemes idealizmusa; magából merítette a költő e jellemet. Hérosz ő, vezérlő erő, maga az emberek tömegéből kimagasló; kevéssé van egyénítve, egy nagy gondolat elvont képviselője elejétől végig. Annál érdekesebb Éva. A költő egész természetrajzát adja a nőnek. Mély jelentőségű az a fordulata a költeménynek, hogy Éva, a ki szintén kéri az álomképeket Lucifertől, szintén álmodik: felébredvén, nem emlékezik álmaira. Nem tud semmiről. Ez azt jelenti, hogy kívüle áll a történeti folyamatnak, nincsen cselekvő része benne. A történeti munka egészen a férfiúé. De éppen mert a férfú sorsa e küzdelemben sebeket kapni, bukni: a nő szerepe sebeit gyógyítani, felemelni a bukót. A két nagy történeti erő közül ő az irracionális, teremtő, mozgató erőnek a képviselője, illetőleg a férfiú ez erejének őrzője, élesztője. A nő hivatásának, mivoltának egyik legnemesebb, legmélyebb felfogása. Az Ember Tragédiája voltakép egyszersmind a nő fölmagasztosítása, apotheozise. A nő ott van az elnyomottak mellett (Egyiptom), a tiszta hazaszeretet oltáránál (Göröghon), a római dőzsölők közt a jobb érzés élesztője, a lovagvilágban nemes megadással lemond a boldogságról; ha romlik, »a jó sajátja, mig bűne a koré, mely szülte őt«. A nő konzervativ, az elhagyott oltár mártirja, a romok kegyeletes megóvója (francia forradalom). A nő nem romolhatik meg végkép. Maga mondja:
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
Említésre méltó azonban, hogy a mi a költői rajz szépségét illeti, itt és többi darabjaiban is Madách találóbban rajzolja a kicsapongó, kacér, romlott vagy romló, heves vérű nőt, mint az ideálist. Az Ember Tragédiájában Borbála a legérdekesebb női típus.
Ha a nő az irracionális erő képviselője, Lucifer a racionálisnak megtestesítése. Lucifer a materialisztikus világfelfogás képviselője, nem a gonosz, hanem a hideg számító ész, melynek legfőbb remekműve, egyszersmind kudarca a falanszter-világ. Egyetlen ördögi vonása, mely Mefisztó szerepére emlékeztet Faust második részében, hogy idegenkedik a szépségtől, szereti a torzvilágot. Némileg hasonlít Byron Kainjának Luciferjéhez (ford. Győry Ilona, kiadta a Kisfaludy-Társaság 1895), a mint általában Byron költeménye valószínűleg hatással volt Madáchra. Kainban fordúl elő, hogy Lucifer a légűrbe viszi Kaint: »Repülj velem az űr végtelenén át s feltűntetem neked, mit megtagadni nem mersz: letűnt jelen és jövő világok történetét«. Madách Luciferjét a tagadás szellemének nevezi ugyan, de nem az erkölcsi tagadásénak. Együtt teremtett istennel, egyenlő rangúnak gondolja magát vele, mint Kain Luciferje, a ki az idők végeig küzd az Urral. Lucifer az örökös kiábrándulás s így azért az örökké legyőzött, mert minden kiábrándulásra következik föllendülés. Az Úr azt mondja neki:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz…
De bűnhödésed végtelen leend,
Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,
Szép és nemesnek új csirája lesz.
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz…
De bűnhödésed végtelen leend,
Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,
Szép és nemesnek új csirája lesz.
