Regényirodalmunk 1867 után
Regényirodalmunk 1867 után
Az 1867-iki kiegyezés, mint irodalmunk más ágában is, úgy a regényre nézve szintén határpontot képez, melyen túl egész jellemében változást vehetünk észre. E változás mindenekelőtt abban áll, hogy a magyar irodalmi hagyományok hatása gyöngűl, a történeti fejlődés kapcsolatai szakadoznak. Nem lép föl többé egyetlen novellistánk sem, kin valamely régibb írónk hatásának szemmel láthatóbb nyomait találnók. Kemény hatalmas jellemrajzainak és megrázó koncepcióinak kisérletekben sincs követője; Eötvös finom szentimentalizmusa, nemes didaxisa és bölcselmi mélysége az irodalomban viszhangtalan marad; Jókai csillogó és tarka képzeletvilága bárki más számára meghódíthatatlannak bizonyúl. Elbeszélő irodalmunk a jelen élet kisebbszerű, mindennapi viszonyaihoz fordúl az egész vonalon. Jósikával s egyetlen követőjével befejezettnek látszik a történelmi regényköltészetnek az a korszaka, mely az éposz örökébe lépve, népszerűbb művészetének eszközeivel a nemzeti hagyományok lelkesítő ápolására törekedett. A jelen állapotának biztosságában, a politikai, mívelődési és gazdasági életnek szinte kábító felpezsdülésében, a kezünkbe tett jövő nagy feladatainak lázas munkájában: a történelmi regénynek ez az időszerűsége enyészvén, sajátos művészi feladatai és varázsa sem látszanak folytatására vonzani íróinkat. A történelmi regény a kiegyezés után fellépett íróink között alig talál többé művelőket. E jelenség hatása az új társadalmi alakulás keveredésében és forrongásában, midőn a nemzet múlt életének, örök eszményeinek, jellemző hagyományainak, ezek megismertetésének és megszerettetésének az egységes magyar társadalom alakító elve gyanánt kellene érvényesűlniök: rendkivül sajnálatos. Úgyszólván egész elbeszélő irodalmunk a nemzeti tekintetben jellegtelenebb, halaványabb jelennél s ennek is azoknál az osztályainál időz legszívesebben, melyek az idegen mívelődési és erkölcsi áramlatok sodrába legerősebben belekerűltek.
Az új alkotmányos korszak novellistái, a mi művészetök szellemét illeti, elsőben inkább az angol és orosz realisták befolyását mutatják: a mindennapi élet viszonyainak, alakjainak, örömeinek, de inkább bajainak valószerű, bizonyos részvéttől áthatott, humorosan színezett rajzaiban. Csapongó, regényes mesék szövése helyett inkább a világ közönséges folyását figyelik meg s ismertebb alakok között időznek. Igy kisebb feladatokat tűznek maguk elé s apró vonások halmozásával kívánják megoldani. Egyszerűbbek felfogásban és előadásban; különös törekvésök a jellemzetes; hatásukat a hűségben, a kis dolgoknak felismert és felmutatott költői elemeiben, a tréfa és megindulás hangjának vegyítésében keresik. A regény nagyobb stíljére csak kivételesen nyújtanak példát; inkább a vázlatos elbeszélésnél s az úgynevezett rajznál maradnak. Újabban mind szélesebb körben mutatkozik a francia naturalizmus hatása: a tárgyakban való csekélyebb válogatósság, eszményekben való megfogyatkozás, a lelki élet fizikai kapcsolatainak előtérbe állítása s kedvtelő elemezgetése, a hangnak néha a mesterkedésig menő közönye. Különösen ennek az iránynak a hívei mutatnak egy olyan fogyatkozást, mely költészetünk és nemzeti életünk viszonyának szempontjából komoly figyelemre méltó. Közöttük a magyar nemzeti élet, jellem, erkölcsi törekvések, beszéd, melyeknek költői megjelentetése föltételezi a magyar múlttal és a magyar néppel való benső kapcsolatot, ennek eleven érzését és megbecsülését: nem igen találnak szerető tolmácsot. Francia mintáik szinte fogva tartják őket. Ezeknek tőlünk idegen szellemét a forrongásában még nemzeti jellegtelen vagy részben idegen jellegű fővárosi élet képei által közvetítve terjesztik szét, holott megfordítva lenne kívánatos: Budapest jellemében magyarrá csak a vidék hatása által lehet s e hatás költői közvetítése ma az irodalomnak főfontosságú nemzeti feladata lenne. Egy percre úgy látszik, mintha a magyar költészetnek az az örök hajlama és képessége, hogy magyarrá tesz s a magyarság szolgálatába hajt mindent, a mit idegenből kap, a mely oly mérhetetlen jelentőségű volt egész nemzeti fejlődésünkre s költészetünknek legfőbb ereje és dicsősége: mintha ez a hajlam és képesség veszni indúlna. Csak az nyugtathat meg, hogy legújabb elbeszélő irodalmunknak éppen legkitünőbb és legnépszerűbb tehetségeit ez az áramlat nem vesztegette meg. Az irodalmak továbbfejlődése pedig nem egy-egy napi divat képviselőinek bármily nagy számához, hanem a legkiválóbb talentomokhoz szokott fűződni.
