Jókai Mór
Jókai Mór
JÓKAI MÓR legfényesebb tehetsége újabb regényirodalmunknak; pályája azt az összes irodalmak történetében ritka jelenséget mutatja, hogy egy félszázados munkásság bámulatos termékenységében költői ereje, gazdagsága és elevensége ép oly kevéssé lankad és fogy, mint a közönség érdeklődése és szeretete iránta. A félszázados uralkodás, a hatalomnak egyenlő magaslatán, a trónokon is ritka: a költészet birodalmában majdnem páratlan. Még hozzá az övé nemcsak benn, a magyar szó kis világában, tartja ragyogó és szeretetreméltó szellemének erejével kétségbevonhatlan elsőségét: hanem ennek határain túl is dicsőségesen hódító uralkodás. Költőink között, Petőfin kivül, nincsen senki, kinek nevét a művelt világ minden nyelvén annyi ember ismerné, munkáit annyi olvasná, és szeretné, mint Jókai. A magyar költői szellemnek nemcsak csodálatos gazdagsága nyilatkozott meg benne, hanem hódító ereje is érvényesűlt.
Egész nagy könyvtárt megtöltő művei éppen nem egyenlő értékűek. Működése sokoldalúságánál, képzelete nyugtalanságánál és túlzó hajlamánál, de különösen az alkotásban való könnyűségénél fogva nem is lehetnek azok; a mily könnyű megmagyaráznunk ezt az ingadozást, ép oly nehéz azt, hogy ennek ellenére, ellenére életkorának, hanyatlásról nála szó sem lehet: hisz legremekebb műveinek egyike éppen utolsó népies regénye, melyet már hetvenedik évéhez közel írt. Ingadozása mellett is, pályája a költői és méltó sikereknek szakadatlan láncolata, legelső népies novelláitól kezdve a Magyar nábobon és Kárpáti Zoltánon, az Új földesúron és Arany emberen át a Tengerszemü hölgyig és a Sárga rózsáig. E pályának mindkét oldalában, Jókai életének és költészetének képében van egy-egy olyan vonás, mely bennünket a mi fő szempontunkból, a magyar költői szellem valójának és fejlődésének szempontjából, különösen értékelhet.
Irodalmunk történetének egyik jellemző, talán legjellemzőbb vonása, hogy a magyar költő majdnem kivétel nélkül magyar politikus is. A nemzet érzését serkentő, kifejező, vezérlő költészetével mindig; de igen sokszor a politikai életben, történetben való egyenes részvételével is. Nemcsak a legnagyobbakra. Zrinyire, Gyöngyösire, Petőfire, Keményre, Eötvösre gondolhatunk, hanem a kisebbeknek is egész seregére. Olyanféle tartózkodó viszony, a milyenben például Goethe áll a politikához, nálunk példátlan és alig lenne elképzelhető. Még olyan költőinket is, a kik, mint Kazinczy, egész valójukkal, tehetségökkel és törekvéseikkel az elvont szép kultuszába látszanak olvadni, vagy a kik, mint Arany, természetöknél fogva félrehuzódni és elvonúlni igyekszenek az életnek minden zajától: még az ilyeneket is pályájuknak egy-egy pontján, elragadja, cselekvő szereplésre annak a géniusznak, politikai törekvése, melynek fölkentjei. Mind a ketten megfordúltak azon a veszedelmes mezőn, hol »halni volt esély.« E tekintetben is érdekes Jókai pályája, mely nemcsak félszázados költői, hanem körülbelül ugyanolyan régi politikai pálya is, s ez irányban talán a leghosszabb és legkitartóbb mindazok között, melyeket politizáló költőink életrajzaiból ismerünk. Politikai ellenfelei, sőt irodalmi kritikusai is, különösen régebben, el-elmondogatták, hogy minek osztja meg erejét, miért nem szenteli egészen a költészetnek; de mi azt hiszszük, hogy magának ez a látszólagos megosztása, a politikához való hű és kitartó ragaszkodása is magyar tulajdonság, melynek gyökerei mélyebben rejlenek az egyéni kedvtelésnél.
Jókai Mór gyermekkori lakóháza Komáromban emléktáblával.
