Deák szónoklatai az irodalomban
Deák szónoklatai az irodalomban
Mintha előre megfeleltünk volna a fölvetett vagy fölvethető kérdésre: vajjon az államférfiakat, kik nem írnak, de csinálnak történelmet, s vajjon különösen a szónokokat, – kiknél egy-egy kimondott szó nem ritkán megannyi tetté válik, – joggal befoglalhatjuk-e a kultúrtörténet, s ennek egyik kiegészítő része: az irodalomtörténet keretébe? Félszegség nélkül így kell csoportosítanunk a kérdést s ha elfogulatlanok vagyunk, föltétlen igennel fogunk reá felelni. A szónoknak, mint első sorban Deák is volt, szájról-szájra mennek mondásai, a hallgatók szívébe és elméjébe vésődnek, képezik a közvéleményt, bátorítói, irányadói maradnak az utódoknak. Ha ez mindenütt így van, mennél inkább minálunk magyaroknál, kiknek, a régi latin helyett, nyelvünket kelle természetes jogaiba visszahelyezni, kelle, hogy e polcnak megfelelhessen, minden irányban kibővíteni, kicsinosítani, a benne rejlő erőt és bájt érvényre emelni. Vessük ki Demosthenest az ó-görög, Cicerót a római irodalomból, bizonynyal oly hézagot támasztunk, mely semmivel sem volna kipótolható s kétségbe ejtené a régi klasszikai irodalom buvárait. Forgassuk szorgalommal Deáknak, Széchenyinek, Kossuthnak, előbb csak figyelmes hallgatók által mintegy kedvtelésből, utóbb szakavatott gyorsírók által megbízható pontossággal feljegyzett s az utókorra bocsátott beszédeit: hasonlíthatatlan forrásait nyitottuk meg hazánk újjászületése, parlamenti életünk, de különösen magyar nyelvünk fejlődése történelmének. E nagyjaink teljesen bírták a Kölcsey, a Vörösmarty, a Kisfaludyak nyelvét, de egyúttal a politika terén meghonosították, fejlesztették, előbbre vitték. Deákról mellesleg ne feledjük hozzá tenni, hogy valamint külföldi szóval sohasem tarkázta beszédjét, úgy kétes értékű új magyar szót nem használt. Többi tulajdonai mellett ennek is köszönhetjük beszédeinek amaz átlátszó tisztaságát, egyszerűségét, mely valóban klasszikusnak nevezhető, s maiglan a magyar szónoklat mintaszerű tökélye gyanánt áll előttünk. A nép nyelvét is tökéletesen értette, a falusi életben, a gazdaság körül használatban levő eszközök, szerszámok elnevezésével nem egyszer megfogta a hivatásszerű írókat, kik az ilyfélét nem elég jól tudták. Azon időben, mikor politikát már nem olvasott, hanem csak regényeket, szinte könyv nélkül tudta a Jókai és Tóth Kálmán vasárnapi élclapjait s nem kicsinylé Vas Gerebent; szeretett kötekedni Gyulaival; de azt a nagyrabecsülő barátságot, melylyel Vörösmarty iránt mindvégig viseltetett, leginkább méltó utódára, Arany Jánosra vitte át, kinek balladái közt olykor a legélénkebb szaloni társalgás közben is lapozgatott.
Puszta-Szent-László.
