A FENYŐRIGÓ. Turdus pilaris L. 1758.
A FENYŐRIGÓ.
Turdus pilaris L. 1758.
Turdus pilaris L. 1758.
[Sylvia pilaris SAVI. – Turdus juniperorum BRHM.]
Fenyőrigó (Turdus pilaris L.)
Népies nevei: fenyves; fenyvesmadár; fenyvesrigó.
Jegyei: körülbelül akkora, mint a fekete rigó; szemöldöksávolya fehéres; fejteteje (fekete nyílhegyalakú foltozással) és a nyak hátulja, valamint a hát alsó része és a farcsík hamuszürkék; háta közepe, úgy a szárnyfedők gesztenyebarnák, némi szürkés tollszegésekkel; alsó szárnyfedők fehérek; álla, torka, begye és a mell oldalai, rozsdássárga alapszinen feketén foltosak, a begyig vonalasan, a begyen cseppalakúan, az oldalakon szívalakúan; a nagy evezők barnásfeketék, külső szélök világosszürkés szegéssel, a kisebb evezők külső fele rozsdabarnás; a fark barnásfekete, a szélső toll külső fele és hegye szürkés szegélyű, mely főleg alulról nézve világosabb; csőre sárga, csak hegye feketésbarna; lábai feketésbarnák; szemei vörösesbarnák. A tojó hasonlít a hímhez, csakhogy kevésbbé élénk színű, főleg a begy oldalainak alapszine nem oly szép rozsdasárga, lábai valamivel világosabbak.
Mértéke: H. 25–26; Sz. 14,2–15,8; F. 10–11,5; L. 3,3–4; Cs. 1,8–2,05 cm.
Észak-Európában és Ázsiában fészkel s a fatenyészet az ő elterjedésének is határa. Németország egyes vidékein szintén találták fészkelve, sőt szórványosan Csehországban, Galicziában is – ezek nyári tartózkodásának legdélibb pontjai. ALTUM ugyan egy Magyarországból származó nyolcz napos fiókát említ,* A. KOTZ báró pedig megjegyzi,* hogy 1879 junius 29-én a Schuller hegységben, Brassó vidékén, a Christián mare-n 2000 méter magasan két darabot lőtt, a mi e faj ottan való fészkelését erősítené; a magyar ornithologiai irodalomban azonban nem találtam egyetlen egy adatot sem, mely itt fészkelő fenyőrigóról megemlékeznék; s valamint én sem találtam e madarat nyárszakán hazánkban, úgy ornithologus barátaim sem találkoztak vele. Hozzánk októberben érkeznek meg az északról jövő fenyőrigó seregek s úgyszólván egész télen át, április közepéig itt maradnak. Igaz ugyan, hogy a legszigorúbb hónapokban, kemény időben, egy részök még délebbre huzódik, viszont máskor meg általában kis számban mutatkoznak, még az északi megyékben is, mint pl. 1888/89-ben.* Legtöbb novemberben, deczember elején, azután meg márcziusban látható. Némely évben április közepe után is akadnak egyes vonuló csapatok, a késlekedők. Nálunk való tartózkodásuk alatt majdnem mindig kisebb-nagyobb csapatban járnak, habár egyeseket is rebbentettem már föl, pl. Dinnyésen a tópart nádas széléből. Különösen azokat a területeket látogatják, hol boróka bőven terem, mert ennek bogyóit kiválóan szeretik s míg csak tehetik, belőle élnek. Később egyéb bogyókat is esznek, kivált tavasz felé s a mikor már ezeket is elfogyasztották, egyes fákkal, bokrokkal beültetett rétekre járnak s kukaczokat, gilisztákat, rovarokat keresnek. Rendkívül óvatos vad madarak s ritkán várnak be lőtávolig; hanem a mint egyik szárnyra kap, az egész csapat követi őt, hangos sásásák, sa-sasak szólással, a mely szótagokon kívül bizonyos vékonyabb kszíj-kvij, kríj forma hivogatást is hallhatunk. Felriasztás után többnyire valami kiemelkedő, magas fasudárra telepszenek s mikor a környék ismét biztos, újabb lakmározásra lebocsájtkoznak. A társas élet annyira ki van bennök fejlődve, hogy fészkeiket is gyakran telepesen rakják meg hazájukban s a meglövötteknél többször tapasztaltam, hogy végső erejüket összeszedve a csapattal repültek s csak messzebb, de akkor hirtelenül holtan buktak le. Norvégiában, hol Tromső szigetén figyeltem meg fészkelésöket, majd csaknem annyira házi madár, mint nálunk a veréb. A nyiresekben közvetetlen a házak mellett és a kertekben mindenütt voltak fészkei s bizalmasan, nyiltan végezte családalapítását, fiókái nevelését. Még egy deszkapalánk tetején is, járt út mellett láttam fészkét, akár csak egy kalapot tettek volna oda, mely annyira feltünő volt, hogy lehetetlen volt észre nem venni s bizonyára minden járókelőnek azonnal szemébe tünt. Hát bizony itt nem bántják őt, hanem örülnek neki, mint mi a kertünkben költő fülemilének. Jámbor, szinte szelid madár ő e tájon, a mit róla nálunk való vendégeskedése alatt éppen csak kivételesen mondhatunk, legföljebb akkor, mikor éhség, zord idő nagyon is reája jár. De van is oka bőrét félteni! Hiszen ezerenkint fogdossák őt mindenütt, hol beköszöntenek s egyes vidékeken valóságos keresetforrása a népnek a fenyőrigó-fogás. Az északi megyék tótjai majd úgy lesik a «zvičelakokat», mint az alföldi gazda az aratást s ha várvavárt madaraik kitalálnak maradni, bizony szűk napok szakadnak konyhájukra, nem lévén kereset. Vas- és Sopron megyékben szintén nagy divatja van a fenyvesfogásnak, így az Őrségben s Pulya táján. A tótok lószőr hurkokkal szokták megkeríteni, utóbbi helyeken a tőrvetés mellett a lépvessző is divik s Pulyán láttam azt a fogásmódot, mely bizonyos biologiai érzékre vall. Itt ugyanis az alacsony borókával és nyirrel kevert vágásokban, a hol kiemelkedő vén fák nincsenek, gerendákból magas állványt készítenek, mely hasonlít a tűzoltók gyakorlataira való közkeletű deszkatornyokhoz, csakhogy azok puszta vázát képzeljük, bedeszkázás nélkül. Ennek tetejébe néhány fácskát, bokrot kötnek fel s ezeket tele rakják lépvesszővel. Jól tudják ugyanis, hogy a fenyvesek lakmározás közben felriasztva vagy egyébként is bizonyos időközökben, mindig a közeli legmagasabb fákra szállnak – tehát itt, mert más nincsen, a magasba tűzött lépvesszős ágakra. Így azután egyszerre 15–20 madár is rajt veszt s a madarász hamarosan összeszedheti zsákmányát. A madarakat négyenként, egy orrlyukaikon áthuzott evezőtollukkal kötik csomagba s hátravaló kosárban viszik vásárra, vagy újabban a vasutra, hogy a nagy városok kényes száju közönségének jó pénzért eladják. Egy csomag ára 28–60 krajczár közt váltakozik.
Forstzoologie, 266. 267. l.
Mith. d. orn. Ver. in Wien 1887. 17–10. l.
Az 1888/89-ki télre vonatkozólag E. v. MIDDENDORF (Schwalbe 1889. 628. l.) irja, hogy Livlandban és a Keleti tenger mentén fekvő orosz provincziákban feltűnő enyhe lévén a a boróka, vörös berkenye bogyói bő termést adván a fenyő rigók s más északi költözködők nem vonultak el innét, legföljebb – miután a bogyókat megették s februárban havazott – Észak-Németországba s valamivel délebbre is huzódtak.
Igaz, hogy a népnek sok helyt jövedelmet nyujt a «fenyvesmadár» s pecsenyéje finom csemege; de mindennek daczára nem vitatható el az a tény, hogy e madár összefogásának korlátlan engedélye ugyanazon elbirálás alá esik, mint akár az olasz madárfogók munkája. Mi panaszkodunk, megbotránkozunk azon, hogy háztájunkat élénkítő költözködő madarainkat délen irgalmatlanul összefogdossák, öldösik és megeszik, pedig tulajdonképpen mi sem vagyunk jobbak. A télen ideérkező fenyvesek, zsezsék százai és ezrei vándorolnak konyhára s elpusztítjuk csekély élvezetért az északi lakósok kedves, kiméletben részesülő szárnyas barátait, melyeknek ott ugyanaz a jelentőségök, mint nálunk a mi kedvenczeinknek. Ha a költözködő madarak védelme igazában csak nemzetközileg szabályozható, úgy a fenyőrigónak összefogdosását nem szabad azokban az államokban megtürni, a hol a telet töltik, vagy legalább is korlátozni kellene. A réteken nálunk is hasznot tesz, mert nagy csapatokban száll oda, s heteken át pusztítja a különféle kukaczokat, gilisztákat, pondrókat, csigákat. Az erdőben ugyan valamire való hasznot nálunk nem írhatunk javára, de kárt sem, mert borókabogyó falatozásai közömbös értéküek, sőt esetleg némi jelentőséggel is birhatnak.
