A PARTI LILE. Charadrius hiaticola L. 175.
A PARTI LILE.
Charadrius hiaticola L. 175.
Charadrius hiaticola L. 175.
[Charadrius hiaticula L. – Aegialites hiaticula BOIE. – Hiaticula arabs LICHT: Hiaticula annullata GRAY. – Charadrius Homeyeri BRHM. – Aegialitis hiaticuloides, auritus HEUGL. – Aegialitis hiaticola (SHARPE)].
Népies nevei: a kisebb liléket – ezt és a következő két fajt – nem igen különböztetik meg; a Kunságban czankócsirkéknek, az Alföld egyes helyein juhászkáknak, csöröcsirrnek, gyöpi madárnak (LAKTOS szerint), máshol fütyülőknek, sármadaraknak, fövényfutóknak hivják.
Jegyei: valamivel nagyobb a búbos pacsirtánál; főszínei: alul fehér, begyén fekete, fölül: homokszínű barna; homlokán fehér, fölötte fekete folt; nyakán fehér és fekete örv; csőrtöve sárga a középig, hegye fekete; lábai sárgák; a nagy evezők szára középen fehér, tőben és hegye felé sötétbarna; szárnyán fehér csík; szeme sötétbarna (tavaszszal szemhéja élénk sárga).
Leirása: Az öregeket jegyeik alapján könnyű felismerni s nem téveszthetők össze a kis lilével, melyhez különben igen hasonlítanak. A fejen, nyakon, begyen, tarka megoszlásban, a fehér, fekete és földszínűbarna szinek szép rajzolata szökik szembe; az evezők barnásfeketék, a hátulsók közepe – külső, szélökre terjedőleg – fehér foltos; hátuk földszínű barna; a fark középső két tollának tőfele barna, végük feketébe hajló, hegyükön kis fehér folt, a két legszélső toll majdnem egészen fehér, a többiek hegye fehér foltú, középrészük feketés, tövük barna. A fiatalok homloka fehér, fölötte nem fekete; a begyfolt sem tiszta, nem összefüggő, közepe fehéres, barnás árnyalattal, inkább csak az oldalakon feketés; általában azok a rajzolatok, melyek az öregeknél feketék, náluk inkább sötétbarnák; a csőr töve is barnás, sárga helyett; a fej és hát barna tollai, valamint a kis szárnyfedők világosabban szegettek.
Mértéke: H. 18–19; Sz. 12,3–13; F. 5,4–6; L. 2,2–2,6; Cs. 1,2–1,6 cm.
Fészkelve egész Európában, különösen tengerpartokon, kopár, homokos partu nagy tavaknál fordul elő s felterjed a magas Északra. Általában északibb tájakon számosabb, mint délen; Grönlandon, Spitzberg és Jan-Mayen szigeteken s Észak-Amerikában a Cumberland öbölben is előkerült. Kelet felé körülbelül, a Baikal tóig gyakori; Turkesztánban ritka.* Télre Afrikába költözik s lemegy a Jóreménység fokáig, úgy szintén észak-nyugoti Indiába. Meztelen tópartjainkon, vízmenti székes legelőinken költözködéskor helyenként számos. Különösen május közepén és szeptemberben, október első hetében a Velenczei tónál közönségesnek mondhatom (legkésőbben Velenczén 1894-ben november 13-án lőttem), de találkoztam itt vele junius közepén is, a miből következtetve lehetséges, hogy Magyarországon költ (LAKATOS K. is irja, hogy a Fehértónál fészkelne), ámbár honi tojásait eddig nem találták; de lehetséges az is, hogy ezek a késői példányok meddő, nem szaporodó egyének voltak. Szokásaiban egyezik a kis lilével, hangja is olyan, mint azé, de valamivel erősebb. Hasznos madár, mert vizi férgeket, kis csigákat, rovarokat pusztít.
SEEBOHM az Angliában élőket Aegialitis hiaticola major néven külön fajtaként említi, mert a máshol tartózkodóknál termetesebbeknek találta.
