Telchines
Telchines, Τελχινες («olvasztók»), Θελγινες («bűbájosok»), mythikus papi (és művészi) ősnemzetség Rhodus szigetén, a hol Apollo Τελχινιος-nak és Hera Τελχινια-nak cultusát megalapították. Rhodusi (szigeti) származásukat a hagyomány azzal fejezte ki, hogy megtette őket a tenger gyermekeinek (Diod. 5, 55. Nonn. Dion. 14, 36), azonkívül pedig úgy képzelte, hogy lábukon úszóhártyájuk van. Eustath. p. 771, 64. Szereplésük kiterjedt Rhodus szigetének (Τελχινις) egész területére, mindazonáltal különösen érezhető volt Lindus, Camirus és Ialysus városokban (azért Ialysii, Ov. met. 7, 355) és az Atabyris hegyen. A rhodusi hagyomány szerint az özönvíz volt az, mely a T.-eket részint megtizedelte (Ov. met. 7, 366), részint kivándorlásra kényszerítette. Zeno és Antisth. fragm. hist. Graec. 3, 175, 1. ap. Diod. 5, 56. Ekkor terjesztették el Athene Τελχινια tiszteletét Teumessusban (Boeotia, Paus. 9, 19, 1), a lydiai Apollóét pedig Lyciában. Diod. 5, 56. Ezenkívül a mythologiai hagyományokban úgy szerepelnek, mint a gyermek Posidon gondviselői, tehát ugyanazt cselekszik a tenger istenével, a mit a Curetes Zeusszal. Posidonnal később is megtartották a kapcsot, a mennyiben nőtestvérük Halia megnyeri a habok urának és parancsolójának szerelmét. A mythologia egyéni neveket is adott nekik, még pedig a következőket. Antaeus, Argyron, Atabyrius, Chalcon, Chryson, Hormenus, Lycus, Megalesius, Mylas, Nicon, Simon. Tzetz. chil. 7, 124. 12, 835. Zenob. cent. 5. Par. 41. Eustath. p. 772, 1. Nyilvánvaló, hogy e nevek voltakép eredeti lényöknek egyes tulajdonságait testesítik meg, lévén ők mindenek felett érczöntő művészek (Strabo 14, 653), még pedig a legelsők és legrégibbek. Ők készítik Cronusnak a sarlót, Posidonnak a háromágú szigonyt; azonkívül azonban az istenek legelső képeit is. Diod. 5, 55. Callim. in Del. 31. Mint ilyen ősművészeket tévesztik őket aztán össze a Cyclopsokkal és az idahegyi Dactylusokkal. Strabo 10, 472. A régi szoborműveket is róluk nevezték el a költők. Stat. Theb. 2, 274. silv. 4, 6, 45. Úgy látszik azonban, mintha a rájuk vonatkozó mythusokban az ősművészetnek azt a korszakát találnók megörökítve, a mikor első mesterei az állatcultusról az anthropomorphismusra átmenő vallás szolgálatába állottak. Mert csak úgy magyarázható, hogy a T. (a kik hol jóságos és ügyes, hol pedig romboló daemonok) megölik Apist és lázadó módra feltámadnak a kigyó- és bikaalakú Zagreus Dionysos ellen. Apollod. 1, 7, 6. 2, 1, 6. Himer. orat. 9, 4 p. 560 Wernsdorf. Mindezeket összegezve a T. mondája történeti mag gyanánt alighanem egy rhodusi műértő néposztály vagy czéh emlékét rejti magában, a mely féltékenyen és irigyen őrizte titkait (βασκανοι και ϕϑονεροι, Nicol, Damasc. Stobaeusnál, Serm. 146. Nonn. 30, 226). Kérdés azonban, vajjon Cretára és Cyprusra történt kivándorlásaik rájuk magukra értendők-e vagy az általuk készített és róluk elnevezett szobrokra. Másként áll azonban a dolog Sicyont illetőleg, a hol a T. határozottan mint papok szerepelnek. Ők végzik Apis Epaphus borzalmas áldozatát, nemkülönben azt is, a mely Dionysust megilleti, kinek műértő papjaitól a Corybantestől és Curatestől főképen az érczbe való öntés művészete által különböznek. V. ö. Sicherer, Dissertatio de Telechinibus (Trajecti ad Rhenum, 1840). L. M.
