Psellus
Psellus, Michael, Μιχαηλ Ψελλος (φελλος = dadogó). – 1. Az idősebb P. byzantiummi jeles bölcsész a Kr. utáni kilenczedik században. – 2. az ifjabb P., a ki 1020-ban született, kiváló polyhistor volt és úgy a bölcsészeti mint a természettudományi meg orvosi irodalom terén nagy tevékenységet fejtett ki. A byzantiumi császári udvarnál IX. Constantinus Monomachus és X. Constantinus Ducas uralkodása alatt (ez utóbbinak ő volt a nevelője) nagy befolyást gyakorolt az államügyek intézésére, de midőn III. Nicephorus Botaniates jutott a trónra, kegyvesztetté vált és kolostorba volt kénytelen visszavonulni, a hol 1105 körül fejezte be életét. Műveiben már nagy mértékben nyilvánult meg az arab orvostan hatása; természettudományi fejtegetéseibe a neoplatonismust és ezzel együtt sok tévhitet, babonát meg varázslatot vitt be. Igy egy külön művet írt a daemonok hatásáról, περι ενεργειας δαιμονων (ed. Boissonade, Nürnberg, 1838), a melyben hallucinatiókban szenvedő elmebetegeknek előadására támaszkodva a különféle szellemeknek valóságos rangsorozatát állapította meg; ez a munka általánosan ismertté vált és egyik alapját képezte a középkorban a boszorkányokról meg varázslatokról szóló tannak. Hasonló felfogás jellemzi a περι λιϑων cz. értekezését is, melyben a drágakövek gyógyhatásáról közölt babonás nézeteket (Ideler, physici et med. graeci, 1841, 1, 244–247). Fenmaradt műveiből kiemelendők még a következők: διδασχαλια παντοδαπη, egy encyclopaedikus munka, a mely 157 rövid fejezetben a theologiától a szakácsművészetig a tudományok és ismeretek minden ágán végigfut (Fabr. bibl. gr. 5, 70); πονημα ιατριχον δι ιαυβων, orvosi tanköltemény, melyből 1373 verssor maradt fenn (Ideler, 1, 203–243); περι διαιτης, a táplálkozásról (ezt az értekezést Ideler egy ismeretlen szerző műve gyanánt adta ki, 2, 257–281); végre περι λουτρου, a fürdésről (Ideler, 2, 193). A Psellusokról és műveiről kimerítő monographiát írt és adott ki Leo Allatius Romában 1634-ben De Psellis et eorum scriptis cz. a., mely tanulmányt Fabricius a Bibliotheca Graeca ötödik kötetébe is fölvett. Handbuch d. Gesch. d. Med. 1902,1, 561–562. TI. M.
