Philodemus
Philodemus, Φιλοδημος. – 1. Philon atyja, a szónok Aeschines apósa. Aesch. de falsa leg. 150. – 2. Híres epicureus a palaestinai Gadarából, barátja L. Pisónak, ki ellen Cicero beszédet tart. Tudományáért és képzettségéért Cicero nagy elismeréssel emlékezik meg róla (in Pis. 28 sk.). Több mint 30 epigrammája maradt fenn a görög mythologiában, többnyire szerelmi tartalommal (kiadta Kaibel, 1885). Prózai munkáit már csaknem mind elveszettnek hitték, midőn Herculaneumban jelentékeny részüket fölfedezték. Valószínűen írt egy legalább 10 könyvre terjedő bölcsészet-történetet συνταξις των ϕιλοσοϕων czím alatt. Előkerült egy περι μουσιχης czímű művének 4. könyvéből több részlet. Jelentékeny darab jött napvilágra περι χαχιων χαι των αντιχειμενων αρετων és περι ρητοριχης czímű műveiből. Nem csekély érdeket keltettek a περι ποιηματων czímű munkájából előkerült töredékei. Ezeken kívűl Susemihl több mint 15 ethikai tartalmú, epicureus irányban bölcselkedő, inkább polemikus ízű munkáját sorolja föl beható méltatással (Gesch. der griech. Litt. in d. Alexandrinerzeit. Leipzig, 1892, 2, 267–278. lapokon, a hol gazdag irodalmi áttekintést is találni a bő jegyzetekben). Kiadta a Volumina Herculanensiában a da vitiis liber decimust Sauppe, 1853. Gomperz, Herculaneumi tanulmányaiban kiadott töredékek: L. az inductiókról, 1865; II. a kegyességről, 1866; de ira liber, 1864. Továbbá kiadva a de musica Kembkétől (1884), de morte Meklertől (1886). Scott, Fragmenta Herculanensia, Oxford, 1885. Gomperz, Zu Philodems Büchern v. d. Musik, 1885. Rhetorikai munkáiról értekezik Spengel a müncheni Akademiában, phil. Cl. 3 (1837), 207–303. H. I.
