Pantomimus
Pantomimus, ορχησις, később παντομιμος ορχησις és παντομιμος, valamely drámai cselekménynek a mai ballethez hasonló előadása egy magánosan fellépő és szintén pantomimusnak, görögül ορχηστης-nek mondott művész által. Ez feladatát arczjátékból s tagjártatásokból álló némajátékkal és tánczczal teljesítette (saltare fabulam), melyet aztán zene és kar az egyes jeleneteket értelmező canticumokkal kisért. Eredete a mimusban keresendő. Már a Kr. e. 4. században találkozunk vele, Xenophon symposiumában (9. fej.) a lakoma végén egy syracusaei orchestes lép fel s a vendégek nagy tetszésére Ariadne és Dionysus esetét adja elő. A régi mimus tehát ez irányban lassanként egészen mozdulatokból álló némajátékká vált. Terjedelmes művészi kialakultságában a rómaiaknál látjuk először – hol befolyással volt rá a régi canticumok előadásmódja is (Liv. 7, 2) – és pedig Augustus kormányzásának első éveiben, mikor az alexandriai Bathyllus, Maecenas szabadosa, a tragikus pantomimust és a ciliciai Pylades a comikus pantomimust a színpadon meghonosította és iskolát alapított. A comikus pantomimus Plutarchus koráig maradt fenn, aztán elmult, Lucianus (de salt.) már csak a tragikusról beszélt, ez azonban állandó kedveltségnek örvendett, a míg római színpad csak létezett. A lelkesedés e ki-kicsapongó, szemérmetlen műfaj iránt (a finomabb érzésű emberek kerülték is, v. ö. Plin. epist. 7, 24) gyakran egész lázas izgalommá fokozódott s vad pártoskodást idézett elő, úgy hogy egyes császárok, pl. Tiberius és Trajanus, megszorításokat voltak kénytelenek tenni; egyes császárok ellenben, még a keresztények is, támogatták, sőt Nero maga is fellépett mint pantomimus. Zosim. hist. 1, 6. Sen. controv. epit. 3. praef. nat. quaest. 7, 32, 5. consol. ad Helv. 12. Tac. ann. 1, 54, 3. 13, 24 sk. Plut. quaest. conviv. 7, 8, 3. Plin paneg. 46. Suet. Oct. 45. Nero 26. Vesp. 19. Suet. ap. Hieronym. p. 301, 25 (Roth k.). Macr. sat. 2, 7, 18. A föntebb említett alapítókon kívül hires pantomimusok voltak: Hylas Augustus alatt, T. Mnester Caligula korában, Paris Nero idejében, Latinus Domitianus kormányzása alatt; később már pantomimák is léptek fel egész szemérmetlenséggel az erkölcsök nagy romlására, mint pl. Theodora és Chrysomallo Justinianus alatt. A pantomimus anyagát többnyire a görög mythologiából és a római mondából vette (υποϑεσεις), vagy pedig a közéletből (παιγνια) s főleg szerelmi dolgokat nyujtott, minők Leda (Juv. 6, 63 skk.), Dido (Macr. sat. 5, 17, 15), Turnus (Suet. Nero 54), Osiris. Luc. de salt. 59. A műfajról, mely a drámát megölte s a szinházat majdnem osztatlanul a ledérségnek talajává tette, feldolgozását illetőleg határozott itéletet nem mondhatunk; mint afféle pillanatnyi hatásra szánt alkotások, veszendőbe ment. A főhelyzeteket azonban mindenesetre szövegbe (egész sor canticumba) kellett foglalni; mint tudjuk, Abronius Silo és Lucanus írtak is kisérő szövegeket pantomimusok számára. Annyi bizonyos, hogy a műfaj inkább ügyes szinészt mint szép gondolatokkal s megragadó nyelvezettel bővelkedő költőt kivánt. Plut. symp. 7, 8, 14. 9, 15. Dio Chrys. or. 32. Aristid. or. 50. Liban. περι των ορχηστων 391. Luc. vita Demon. 27 sk. V. ö. Christ, Griech. Litteraturg. Bernhardy, Röm. Litteraturg. Körting, Gesch. des griech. u. röm. Theaters. – Irodalom: Grysar, Ueb. d. Pantom. d. Römer (Rhein. Mus. 2, 30 sk). Jahn, Persius kiad. Berlin, 1868. Friedländer, Petronius kiad. U. a., Sittengesch. Roms, Leipzig, 1881. U. a., Marquardt-Mommsen Handbuchjában, 6. köt. Leipzig, 1876/82. SZ. I.
