Hajdísz.

Teljes szövegű keresés

Hajdísz. A délvidéki népeknek általában véve még mai napság is hosszú és sürű hajuk van. A régi görögök is különös gondot fordítottak hajzatuk ápolására, mivel a szépen gondozott haj tetszetős külsőt és a dús fürtök bizonyos méltóságot kölcsönöznek a fejnek. Tudvalevőleg az élénk formaérzék, a testi szépség és az ευσωχημονευειν mindenféle neme nagy szerepet játszott a görögök életében. Homerusnál olvasunk a χαπηχομοωντες Αχαιοι-ról és az οπιϑεν χομοωντες Αβαντες-ről, nyilvánvaló tehát, hogy az ion törzshöz tartozó athenaei és a dór származású spartai görög ember még a hajviseletben is különbözött egymástól. A spartaiak hosszú dús hajzata Plutarchus (Lyc. 22) tanúsága szerint, των χοσμων αδαπανωτατος volt. Érdekes, hogy különösen nagy veszély idején, közvetetlenül a csata előtt, gondoskodtak szép hajdíszről. Legalább Herodotus 7, 208 Leonidas katonáit a τας χτενζομενους jelzővel illeti. Csak a fiúk viseltek kurta hajat. A borbély (χουρευς) gondosan nyírta műhelyében (χουρειον) a hajat és ugyancsak ő vágta le a szakállt és a körmöket. A borotva használatát kétségen kivül a görögök is ismerték, mert hiszen Keleten, Aegyptusban, Babyloniában, Assyriában, Judaeában, Phoeniciában már régóta használták. A homerusi szólásmód is, επι ξυρου ισταται αχμης (a borotva élén áll), e mellett bizonyít. Az istenek közül Posidonnak egyik jelzője χυανοχαιτα, sötétfürtű; Zeus fejét dús hajzat takarja. Apollo szobrai és képei a régi attikai χρωβυλος-t tüntetik fel. A hajat csak gyász idején szokták levágni. Úgy látszik, a fekete szinű haj volt a leggyakoribb és talán ép ezért kedvelték különösen a szőke hajzatot, melyet még mesterségesen is előidéztek. A dús fürtök mellett még a sürű szakáll is (πωγων βαϑυς, δασυς) hozzájárult, hogy a fejnek méltóságos külseje legyen, a mint azt ugyancsak Zeus szobrain láthatjuk. Gyász idején a szakállt is levágták. Körülbelül Nagy Sándor idejében megváltozott a divat és ettől az időtől fogva rendesen borotválkoztak. A nők hajviselete és hajdísze természetesen még nagyobb gondban részesült. Már Homerusnál egyik gyakori jelzője egy-egy istennőnek vagy hősnőnek az ευπλοχαμος, a szépfonadékú. A mindennapi rendes hajviselet abból állott, hogy a hosszú, dús hajat a fej hátsó részén csomóba kötötték, de e mellett arra is ügyeltek, hogy a haj a homlokot jó mélyen takarja, mert a tenuis frons (Hor. c. 1, 33, 5), a keskeny homlok, nagyon hozzájárult a női szépség emeléséhez. A nők rendesen szalaggal vagy kis kendővel vagy finom hálóval takarták be a hajzatot; erre vonatkoznak az ismeretlen szavak: χεχροϕαλος, οαχχος és μιτρα. A 414–418. á-k a Kr. e. 4. és 3. századból görög női hajviseletre nyújtanak példákat. A rómaiak a legrégibb időtől fogva négy évszázadon át szintén hosszú hajat és szakállt viseltek előszeretettel. Cicerónál (Cael. 14, 33) olvassuk: illa horrida (scil. barba), quam in statuis antiquis atque imaginibus videmus. L. még Tib. 2, 1, 34. Ov. fast. 2, 30 (intonsi avi) és 6, 264 (intonsi regia magna Numae). Verg. A. 6, 809 (mosco crines incanaque menta Regis Romani). Hor. c. 2, 15, 11 (intonsus Cato). Liv. 28, 35, 6 az idősb Scipióról irva, megemlíti a promissa caesariest. Általában véve a régi érmeken és szobrokon a királyok és hősök hosszan lecsüngő szakállal vannak ábrázolva. A római szakáll- és hajviselet története igen fontos az érmek és műemlékek korának meghatározására nézve. A főmunka ezen a téren Visconti, Iconographie Romaine czímű műve. A borotvakésről (novacula) már Tarquinius Priscus korában történik említés (Liv. 1, 36, 4) és körülbelül Kr. e. 300-ban említik meg az olló (ferfex) használatát. A híres régiségtudós Varro (r. r. 2, 11, 10) kissé különös következtetést fűz a rendelkezésre álló adatokhoz, mikor azt irja: Olim tonsores non fuisse assignificant antiquorum statuae, quod peleraeque habent capillum et barbam magnam. Scipio Minor állítólag (Plin. n. h. 7, 211) az első római volt, a ki naponta borotválkozott. Későbben a nyírás (tondere) és a borotválás (radere) helyébe lépett a haj és szőr tépegetése (vellere). Martialisnál (8, 47) olvassuk: Pars maxillarum tonsa est tibi, pars tibi rasa est, Pars vulsa est, Unum quis putet esse caput. A hajtépegető fogónak neve voisella, a haj elpusztítására szolgáló kopaszító szert psilothrumnak hívták. A római hajviseletben időnkint megváltozott a divat. Szerették a hullámos hajat, melyet néha sűtővassal (calamistrum) göndörítettek (cincinni a fürtök neve, a miből a Cincinnatus név származik). Ünnepnapokon gondosan kenegették hajukat illatos olajjal és fel is sütötték, de komoly embereknek természetesen nem tetszett egyes léha uracsoknak túlzott piperéződése. Igy pl. Cicero (Sest. 8, 10), ezt mondja egy ellenszenves emberről: alter unguentis affluens, calamistrata coma, máshol pedig (p. red. in scen. 5, 12) Cincinnatus ganeónak csúfol valakit, másutt (Rosc. Am. 46, 135) ezt olvassuk: quemadmodum composito ed delibuto capillo per forum volitet videtis. Úgy látszik, Görögországból jutott Romába az a szokás, hogy a gyermek első haját és szakállát levágták (depositio barbae) és áldozati ünnepség között az isteneknek szentelték. Dio Cassius 48, 34 szerint Octavianus a depositio barbae alkalmával népünnepélyt rendezett Kr. e. 39-ben, mikor már nős ember és triumvir volt. Ugyancsak ő róla olvassuk, hogy azután mindig sima állat viselt, úgy mint a többiek (και ο μεν και επειτα επελειουτο το γενειον ωσπερ οι αλλοι). Negyven éves korukon túl a rómaiak rendszerint borotválkoztak, csak gyász idején növesztették meg szakállukat (barbam promittere), hasonlóképen a vádlottak (barba reorum) is nőni hagyták a szakállukat. (Mart. 2, 36, 3), továbbá az elitéltek (damnati), sőt néha-néha politikai pártvezetők is ezzel jelezték bánatukat és kesergésüket a haza sorsáért. Cato a thapsusi csata után, Augustus császár pedig Varus nagy veresége után így mutatta ki szomorúságát. A későbbi császárok korában Hadrianus újra fölelevenítette ez ősrégi divatot és úgy mint utódjai erős körszakállt viseltek. Marcous Aurelius és még inkább Macrinus korában az egészen kurtára nyírt haj járta (η χουρα η εν χρω). Az athleták és a stoikus bölcselők is így viselték hajukat. A római nők hajviselete a régi időben nagyon egyszerű volt, mindössze egy kis csomóból (nodus) állott a hátsó koponyán. A matronák és a flaminica szalaggal (vitta) körülkötözött, magasra emelkedő kontyát tutulusnak hívták. A köztársaság utáni korban a hajviselet épúgy mint általában az öltözés módja görög befolyás alá jutott. Ovidius (ars am. 3, 133–168) leír sok mindenféle női hajdíszt. L. Visconti-Morigez 2, 311. A római nők szerettek hajukba díszes, értékes tűket (acus crinales) tűzni és a haj fölött éjjel-nappal finom hálócskát (reticulum) viseltek, mely sokszor aranyszálakból volt szőve (auratum). Ilyent néha piperkőcz férfiak is tettek hajukra, a mi ellen Juvenalis (2, 96) kikelt. A paróka (capillamentum, galerus, galericulum, corymbion) régi találmány, melyet a császárság korában férfiak és nők egyaránt vettek igénybe. A tonsores, tonstrices és ornatrices műhelye, a tonstrina, tétlen fecsegők találkozó helye volt, a hol különféle mendemondákat közöltek egymással és mindenféle híreket koholtak. L. Becker-Göll 3, 237. PR. J.


414–418. Görög női hajviselet

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT