Glossa
Glossa, γλωσσα (nyelv), már korán tájszólást, dialectust (διαλεχτος), majd valamely dialectusnak jellegzetes sajátosságát képező szavakat, kifejezéseket, azután régies szót, kifejezést, továbbá általában véve mindennemű, a tanítás szempontjából magyarázásra érdemes szót és kifejezést jelentett. Mivel pedig a kéziratokban a szöveg mellé írt, rövid magyarázatokat későbbi, tudatlan másolók gyakran beleírták a szövegbe, a glossa a kéziratoknál idegenszerű toldalékot jelent. A római jogban így nevezik a justinianusi jogkönyvekhez egyes jogtudósok által készített rövid felvilágosító jegyzeteket, melyek a szerint, a mint a szövegbe vagy melléje irattak, g. interlinearisnak vagy g. marginalisnak neveztek. A glossák gyűjtői és magyarázói glossagraphusoknak (glossographi, γλωσσγραϕοι), maguk a gyűjtemények glossariumoknak (glossaria, γλωσσαρια) neveztetnek (v. ö. Lexicographusok). – II. A görögöknél már az alexandriai grammatikusok kezdették az íróknál előforduló különösebb szavakat és kifejezéseket (γλωσσαι, λεξεις) egybegyűjtve magyarázni, míg a római korszakban az attikai stilus elsajátíthatása czéljából különösen az attikai szavakat és kifejezéseket dolgozták fel az úgynevezett atticisták (atticistae, αττιχισται). A görög ókornak eme munkálataiból azonban csak kevés maradt ránk, m. pl. Moeris (l. o. 1.), Phrynichus (l. o. 5), Pausanias (l. o. 10) és Dionysius (Schwabe, Aelii Dionysii et Pausaniae Atticistarum fragm. Lips. 1890) munkái a Kr. u. 2-ik századból. A bynzantiumi korszak hasonló fajta művei, m. pl. a Moschopulusé (l. o.) stb., mind az ókoriakon alapulnak. – Irodalom: A görög glossographusokat is felölelő Lexicographi Graeci czímű gyűjteményt l. Lexicographusok, I alatt. A byzantiumi glossariumokra nézve l. bővebben Krumbacher, Gesch. der. byz. Litt. (2-ik kiadás, 1897) czímű munkájában a szótárakról szóló részt (561–579. ll.) P. V.
II. A rómaiak szintén hamar szükségét érezték az elavult és köznyelvi szavak és kifejezések megmagyarázásának, m. pl. Verriusnál (l. o.) látjuk a Kr. u. 1-ső és Nonius Marcellusnál (l. Grammatikusok, II) a Kr. u. 4-ik században; de különösen számos ilynemű latin munka keletkezett a középkorban. Glossariumokban maradtak ránk elszórva a régi nagy tudású glossographusok (Aurelius Opilius, Aelius Stilo) feljegyzései. A régi latin nyelvre, de kivált Plautusra vonatkozólag kitünő latin glossarium a Placidusé (5. század második fele). V. ö. Ritschl. op. 3, 55. A Plautus, Terentius, Vergilius stb. munkáihoz készült specialis glossariumokon kívül vannak általános, a kezdő szó (abavus, asbestos, absens, affatim stb.) után elnevezett glossariumok. Rendkívül értékesek a Flavius Theodorus Philoxenusnak (consul 325.) alaptalanul tulajdonított latin-görög glossák. Nyelvtörténetileg fontos a Martyriusé (5. század); itt említhető a glossae Cyrilli gyűjtemény is. Az úgynevezett glossae Servii (4. század) kétnyelvű glossarium, olyan főnevek gyűjteménye, melyeknek a latinban és a görögben más a nemük. A glossae nominum a 8. századból való. Kiadta Loewe, 1884. Tárgyi magyarázat tekintetében említhetjük a medicobotanika görög-latin nyelvű glossariumot. A kisebb glossákat egybegyűjtötték a 7. v. 8. században az egykor sokat használt liber glossarumban. Itt az egyes glossák forrásai is meg vannak jelölve. V. ö. Willmann, Rh. M. 24, 364. Ebből keletkeztek más anyagnak a hozzátoldásával a glossae Salomonis (919), Obserni (1150), Hugutionis liber derviationum (1190) stb. Ilyen glossarium a beszterczei és a schlägli latin-magyar szójegyzek is. – Irodalom: Loewe, Prodromus corporis glossariorum Latinorum fontibus et usu, Lipsiae, 1876. Loewe–Götz-Gundermann, Corpus glossarium Latinorum, Teubner (9 kötetre tervezve, melyekből eddig négy jelent meg). SCH. A.
