Előszó az új kiadáshoz

Teljes szövegű keresés

Előszó az új kiadáshoz
A lexikon, mely most újranyomásban kerül az olvasó kezébe, először nyolc évtizeddel ezelőtt jelent meg. Ahhoz, hogy akkori jelentőségét ne kicsinyeljük s a mait túl ne becsüljük, megjelenése körülményeit kell tisztán látnunk. Egy lexikon, még ha szaklexikon is, nemcsak a tudós szakemberek szűk köre számára készül, hanem mindenkit el kell hogy igazítson, aki az illető terület iránt érdeklődik, vagyis közművelődési szereppel bír. Jellegét ennélfogva meghatározza az, hogy az illető terület milyen helyet foglal el az adott kor művelődésének egész rendszerében. Különösen áll ez egy olyan lexikonra, mely – mint a Pecz-féle Ókori Lexikon – tudatosan arra vállalkozott, hogy a „tanárjelöltek és tanárok, középiskolák felső osztályainak tanulói és a művelt nagyközönség” számára „az ókorra vonatkozó összes tárgyi ismereteknek a tudomány legújabb vívmányai alapján kikerekített kézikönyvéül szolgáljon”.
Köztudomású, hogy az ókor kultúrája a századforduló hazai művelődésében sokkal jelentősebb szerepet foglalt el, mint manapság. Kevésbé szokás tudatosítani, hogy ez a klasszikus műveltség túlnyomó részt latinos jellegű volt: a görögnek a középiskolai oktatásban és az általános műveltségben sosem voltak nagyon mély gyökerei Magyarországon (a kötelező középiskolai görögtanulás éppen a kilencvenes években szűnt meg), a görög kultúra a szakmától távolabb állók körében elsősorban a római közvetítés vagy magyar fordítások révén volt ismeretes. Latinul viszont heti 6–7 órában tanult mindenki, aki a műveltségnek akár csak a középső fokára is el kívánt jutni. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az ókori műveltség anyagának bizonyos szintű, közvetlen vagy közvetett ismeretére a „művelt nagyközönség” körében számítani lehetett, hanem azt is, hogy a társadalmon belül viszonylag széles volt azoknak a középszintű szakembereknek (tanároknak) a rétege, akiknek munkájában szükség volt egy, az ókorral kapcsolatos ismereteket összefoglaló lexikonra ahhoz, hogy ezt a munkát a társadalom szükségletei megkívánta szinten végezzék és a szükséges nagy ismeretanyagot a tanulókkal kellőképpen közöljék. Itt nemcsak a latintanárokra kell gondolnunk, hanem mindazokra, akiknek szakterülete valahogyan érintkezett az ókorral és mindazokra, akik ilyen pályákra készültek. Egy ókori lexikon tehát elsőrendű művelődési szükséglet volt s érthető, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium és az Akadémia együtt vállalkozott kiadására.
A szerkesztéssel Pecz Vilmost bízták meg. Pecz 1854-ben született, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. 1885-ben lett egyetemi magántanár, 1887-ben az Akadémia levelező tagja, 1891-ben a kolozsvári egyetem tanára, 1895-től a budapesti egyetemen akkor felállított harmadik klasszika-filológia tanszék professzora, 1902-ben az Akadémia rendes tagja. Tudósi pályája elején elsősorban a klasszikus görög tragédiáról írt könyvet. 1892-es görögországi tanulmányútja nyomán azonban érdeklődése a közép- és újgörög tanulmányok felé fordult, s így megalapozója lett a nagy jövő elé néző magyar bizantinológiának. Az volt a meggyőződése, hogy az ókori görögség tanulmányozását össze kell kapcsolni egyfelől a római művelődés, másfelől a közép- és újkori görög művelődés tanulmányozásával.
Pecz 1896 végén kapta a megbízatást a lexikon szerkesztésére és nyolc évi munkával hozta azt tető alá. Az előzményekről, a lexikon munkálatainak folyásáról részben maga ad tájékoztatást az előszóban, részben idézi az idevágó irodalmat. Aki ezt elolvassa, láthatja, milyen nagy munkát végzett a szerkesztő, mennyiben egészítette ki az alapul vett német lexikont újabb címszavakkal, gazdag képanyaggal, az egykorú bírálatokból pedig nemcsak az derül ki, hogy mennyiben vállalkoztak a munkatársak arra, hogy önállót alkossanak, s mennyiben érték be a minta jól-rosszul való átdolgozásával, hanem az is, hogy a kortársak véleménye szerint az Ókori Lexikon megfelelt azoknak az igényeknek, amelyeket vele szemben általában támasztottak.
Mégsem mondhatjuk el, hogy a lexikon mindenben kora európai színvonalán állt. Adatai többnyire pontosak, az egész mű szemlélete azonban már a maga korában sem volt mindenben korszerű, s már a kortársak között is volt, aki ezt észrevette. Hornyánszky Gyula, aki „A görög művelődéstörténetről, különös tekintettel hazai viszonyainkra” c. nagyobb tanulmányában az Ókori Lexikonról is beszél (Egyet. Phil. Közl. 1905. 777–95. old.; 855–63. old.; közelebbről az Ókori lexikonról: 793–5. old.), már annak idején szóvá tett egyet-mást. Kritikája nem egészen igazságos, mert csak a hibákat látja, nem is egészen korrekt, mert számos, általa kifogásolt hiányon segíteni lehetett volna, ha – mint azt a szerkesztő mindenkitől kérte is – még a szerkesztés idején néhány további címszót javasol, amit ő nem tett meg; a bírálat azonban a tárgyalt kérdéskörben ettől függetlenül helytálló.
A század első felének és derekának német tudománya az ókori művelődést gyakran mint különféle „régiségek” („magánrégiségek”, „állami régiségek”, „vallási régiségek” stb.) egymástól többé-kevésbé elszigetelt kérdésköreit tárgyalta, s az ezekre vonatkozó adatokat kívánta lelkiismeretesen összegyűjteni. Ez nem egyszer olyan mértékben sikerült is, hogy e kézikönyvek egyike-másika – mint adattár – ma is haszonnal forgatható. Pecz munkatársai is sokat merítettek ezekből a régiségtani kézikönyvekből, az anyag tehát, amelyet közöltek: jó volt. A kor legjelentősebb német tudósai azonban ekkor már régen arra törekedtek, hogy e külön-külön tárgyalt anyaghalmazokat egységben lássák, és az adatok mögött levő jelenségeket mozgásukban, összefüggéseikben, történetiségükben ragadják meg. Ennek az Ókori Lexikonban még nem sok nyomát látjuk. A cikkek szerzői idéznek angol szakirodalmat is. Az angol ókortudományban a század utolsó évtizedeiben már alapvető műveket ihlető társadalmi-antropológiai szemlélet hatása azonban nem nagyon mutatkozik. A lexikon tehát a benne meglevő adatok tekintetében nem képviselt rossz színvonalat, szemlélete azonban nem állt kora legmodernebb európai színvonalán.
Mindebben a hazai viszonyok is közrejátszottak. Ezt jól szemlélteti egy, a lexikonban helyenként mutatkozó fogyatékosság. Hornyánszky is szóvá teszi, hogy a lexikon számos kérdést egyoldalúan csak a római vonatkozásban tárgyal. Ez nagyon érthető egy elsősorban latinos műveltségű társadalomban, az azonban, hogy ezt nem kifogásolta senki, arra mutat, hogy a használók többsége azért is elégedett volt a lexikonnal, mert nem is keresett benne többet, mint ami benne volt. Az Ókori Lexikon tehát kielégítette az akkori hazai igényeket, de ezek az igények nem voltak mindenben azon a szinten, amelyet a kor európai tudománya legjobb képviselőiben már elért, a lexikon maga pedig ebben a tekintetben nem adott ösztönzést, nem mutatott új utakat.
Azóta eltelt nyolcvan év, és ha csak azokat a kérdéseket nézzük is, melyeket a lexikon tárgyal, az ismeretanyag nagy mértékben gyarapodott. Csupán egy, hozzánk közel eső példára utalok. Az Ókori Lexikonban a Pannoniára vonatkozó anyagot, mint más provinciákét is, a kitűnő régész, Kuzsinszky Bálint dolgozta fel a maga korának megfelelő legmagasabb színvonalon. De nem tudományos munkákat, csak útikönyveket kell végiglapozni ahhoz, hogy lássuk: az új ásatások mennyi anyagot tártak fel, mennyi új ismeretet hoztak. Ilyen példát nem egyet említhetnénk. A papiruszokról, papiruszgyűjteményekről a lexikon közli, ami akkor tudható volt, de attól eltekintve, hogy ma sokkal több a gyűjtemény, s a papiruszról is többet tudunk, az azóta előkerült és feldolgozott temérdek papirusz alapján tárult fel előttünk a hellénisztikus Egyiptom mindennapi élete, közigazgatása; nem beszélve a görög irodalomnak azokról az alkotásairól, melyekből korábban legfeljebb néhány szót ismertünk valamely ókori író idézetében, s melyeket most többé-kevésbé egészben vagy legalább jelentős részükben ismerünk valamely papiruszból. Az Ókori Lexikon lelkiismeretesen összefoglalta azt, amit a század végén a mykénéi kor emlékeiről tudni lehetett, de mennyi minden vált ismeretessé ennek a világnak az emlékeiből azóta, nem utolsó sorban írása, nyelve! Ehhez járulnak az azóta kidolgozott, kifinomultabb módszerek a történeti források vagy az irodalmi alkotások elemzésében, melyek a már ismert anyagból is új vallomásokat csaltak elő. De nem érdemes folytatni, hiszen szomorú volna, ha nyolcvan év alatt a tudomány ismeretei nem gyarapodtak volna.
Megváltozott azonban az ókor-kép is. Az Ókori Lexikon akkor nem volt korszerűtlenséggel vádolható azért, mert az ókori Keletre vonatkozó ismeretek inkább csak mellékes helyet foglaltak el benne, hiszen ókoron elsősorban a görög-római ókort értették, az ókori Kelet külön világ volt. Ma már, a meggyarapodott ismeretek birtokában, elképzelhetetlennek tartjuk a görög-római ókornak a Kelet figyelmen kívül hagyásával való tárgyalását. (Egy olyan történetíró, mint Eduard Meyer persze már a századvégen is lehetetlennek tartotta.) Ugyanez áll nemcsak az ókori Kelet nagy kultúráira, hanem az antik világ peremén élő, de azzal állandó kapcsolatban lévő „barbár” népekre is. Míg tehát a tudományos eredmények és a lexikonban közölt ismeretek a század elején – a fentebb említett szemléleti fogyatékosságoktól eltekintve – összhangban voltak, mára a kettő közötti távolság igen megnőtt.
Nemcsak a tudomány és a lexikon viszonya változott azonban meg, hanem a lexikon és az olvasóközönség viszonya is. Akkor a használók meglehetősen jó latin és legalább némi görög nyelvtudással bírtak ( a görög betűket általában a görögül nem tudók is ismerték), és feltételezhető volt a római ókornak, ha nem is mindig nagyon mély, de eléggé rendszeres ismerete. Ma viszonylag csekély azoknak a száma, akik latin és még kevesebb, akik görög nyelvi ismeretekkel rendelkeznek. Ebből bizonyos gyakorlati nehézségek adódnak, hiszen a lexikonnak vannak – ha nem is nagyon nagy számban – görögbetűs vagy latin címszavai. Ilyenkor esetleg szótárt is kézbe kell venni.*
Ezt segítendő adtuk közre a Tudománytár sorozatban a Soltész-Szinyei-féle ógörög-magyar szótárt. (A szerk.)
Pecznek érdeméül tudható be, hogy az egység kedvéért a görög neveket (és a fogalmakat is, ha átírta) latinosan írta át, hiszen latin nyelvismeretre számíthatott. Ma, a helyesírási szabályzat szerinti népszerű, vagy a tudományos kiadványokban szokásos tudományos átíráshoz szokott és latinul keveset tudó olvasónak ez nehézséget jelent, mert Aischylost vagy Aiszkhüloszt még csak megtalálja Aeschylus alatt, hiszen ez a forma nincs messze attól a helytől, ahol ő a nevet keresi, de aligha jut eszébe Kronost Cronus alatt megnézni. Ezért már itt hadd adjuk meg, hogyan feleltethető meg a népszerű, a tudományos és a latinos átírás olyan betűk esetében, melyekben a három közt eltérés van:
népszerűtudományoslatinos (Pecz)
kkc
khchch
szss
üyy
aiaiae
oioioe
Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a görög szavak ill. nevek szóvégi –osz (népsz.)-os (tud.) hangcsoportját Pecz latinosan: -us-nak írja.
A mai olvasó nem rendelkezik olyan rendszeres ismeretekkel az ókorról, mint a századeleji, de pazar fordításirodalom, népszerűsítő munkák, előadássorozatok folytán ismereteinek köre – vagy legalább érdeklődésének köre – sokkal szélesebb, mindenesetre nagyobb szerepet játszik benne a görög, és természetesen a keleti kultúra, mint nyolcvan évvel ezelőtt.
Mindez azt jelenti, hogy a Pecz-féle Ókori Lexikon, mely a maga korában egészében betöltötte feladatát nyolcvan év alatt némileg elavult, mindenesetre ma sok ponton nem tekinthető korszerű lexikonnak. Miért kell akkor mégis újra kiadni? Az egyszerű és elég szomorú felelet: mert jobb nincs, s ez a lexikon még mindig sok olyan ismeretet tartalmaz, mely más lexikonban vagy kézikönyvben így együtt nem található meg. Meg kell tehát becsülnünk, anélkül, hogy azt hinnők: mindenben megfelel a mai követelményeknek. Maga a tény viszont, hogy újra megjelentetése iránt igény van, hogy könyvárveréseken magas árakon cserél gazdát, mutatja, hogy milyen nagy adóssága a magyar ókortudománynak és a magyar könyvkiadásnak egy új, korszerű ókori lexikon. Amíg ez elkészül, addig használjuk Pecz Vilmos lexikonát – köszönettel az elődök iránt –, de nem kritika nélkül!
Végezetül, hogy az ókortudomány újabb eredményeiről való tájékozódást megkönnyítsük, három bibliográfiára hívjuk fel a lexikonhasználók figyelmét:
 
Moravek Endre: A magyar klasszika-filológiai irodalom bibliográfiája 1901–1925. Bp. 1930.
Borzsák István: A magyar klasszika-filológiai irodalom bibliográfiája 1926–1950. Bp. 1952.
Ritoók Zsigmond (főszerk.): A magyar ókortudomány bibliográfiája 1951–1957. (Sajtó alatt.)
 
Az utánnyomásban megjelenő Ókori Lexikon II/2. kötetének végén további, az eligazodást segítő tájékoztatót is adunk az elmúlt nyolcvan esztendő legfontosabb hazai ókortudományi kiadványairól.
 
Budapest, 1984.
Ritoók Zsigmond

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT