Biblia

Teljes szövegű keresés

Biblia (Τα βιβλια «a könyvek»), Szentirás (Αγια γραϕη), azoknak az iratoknak gyűjteménye, melyek a keresztény vallás teljes hitelességű okmányainak tekintetnek, s a melyek Tertullianus és Augustinus óta a következő két csoportra oszlanak. 1) az eredetileg héber nyelven írt ó-szövetségi v. ó-testamentumi könyvek (παλαια διαϑηχη, vetus testamentum), melyek ismét három osztályba sorozhatók, ú. m.: történelmiek (Mózes öt könyve, Thóra); prófétai történelmi és jövendölési könyvek (Józsua, Bírák, Sámuel és királyok könyvei; Ezsaiás, Jeremiás, Ezechiel, Hozseás, Haggé, Zachariás és Malakiás jövendölései); költészeti, prófétai és történelmi szentiratok (Zsoltárok, Példabeszédek, Jób, Énekek éneke, Siralmak, Prédikátor, Dávid, Ruth, Krónikák, Esdrás, Nehémiás és Eszter könyve); 2) az eredetileg görög nyelven írt új-szövetségi v. új-testamentumi könyvek (καινη διαϑηκη, novum testamentum), melyeknek tartalmát l. alantabb (I, 2-ben). – I. A görögöknél. – 1. Az ó-szövetségnek legrégibb fordítása a görög «hetvenek»-é, a septuaginta (εβδομηκοντα), mely, jóllehet benne számos héber kifejezések vannak és az eredetitől bizonyos tekintetekben eltér, mégis a görögöknél kezdettől fogva mint egy isteni ihlet folytán keletkezett mű nagy tekintélynek örvend. Kétségtelen, hogy e fordítás az ó-szövetségi kritika szempontjából nagy fontossággal bír. Neve onnan származik, hogy a monda szerint 70 vagy 72 görög műveltségű zsidó tudós készítette 72 nap alatt az Alexandria mellett levő Pharus szigeten Ptolemaeus Philadelphus idejében (a Kr. e. 3-ik század első felében) az Alexandriában lakó, de héberül már alig értő zsidók zsinagógiai használatára. Az ó-szövetségnek egyéb régi görög fordításaiból csak töredékek maradtak fenn. – Irodalom: A septuaginta critikai szövegkiadása Tischendorf-Nestle-től, Vetus Testamentum Graece iuxta LXX interpretes, Lipcse, 1887. – 2. Az új szövetségi könyvek tartalmukra nézve szintén három osztályba sorozhatók, ú. m.: történelmiek (Máté, Márk, Lukács és János evangeliuma Jézus életéről, apostolok cselekedetei Lukácstól); tanítói tartalmúak (Pál 13 levele és Jakab, Péter, János és Judás úgynevezett 7 közönséges levele); János apostol Jelenési könyve: az apocalypsis. Közöttük legrégibb időből valók Pál levelei, melyek Kr. u. 50–64 között irattak, s a melyekben ez az erőshitű apostol kevés görög míveltséget és még kevesebb stilistikai finomságot mutat (megemlítendő, hogy ad Kor. 1, 15, 33-ban idézi Menandernek következő sorát: ϕϑειρουσιν ηϑη χρησϑ ομιλιαι κακαι). Időre nézve legközelebb áll e levelekhez Jézus tanítványának, a Patmus szigetéről való János apostolnak apocalypsise (αποκαλυψις), az ó-szövetségi jövendölési könyvek szellemében irva és egészen a keletnek phantastikus világát tükrőztetve vissza; még Jeurzsálemnek Titus által való lerombolása (70) előtt iratott, valószinüleg Vespasianus idejében, 69-ben. Csak a 3-ik században vétetett fel a szent könyvek közé, innen helye a gyüjtemény végén. A négy evangelium közül a Márké, Lukácsé és Mátéé egy szorosabban összefüggő csoportot képeznek. Márk evangelista Péter apostol tanitványa volt és valószínüleg már az első században, de Jeruzsálem lerombolása után irta evangeliumát, melyet a költői képekben való gazdagság jellemez. Lukács maga mondja, hogy evangeliumának megirásában sok előde volt, és hogy Márk is felhasználta, azt több helynek szószerinti egyezése bizonyitja. Ugyanő irta evangeliumának kiegészitése gyanánt az Apostolok cselekedeteit (πραξεις των αποστολων). Lukács személye és ideje kérdéses; némelyek Trajanus korába (98–117) helyezik, mások Pál apostol hivének tartják. Márk és Lukács után élt Máté evangelista, kinek műve a két előbb említettével szemben sok megegyező részlet mellett némely új dolgot is tartalmaz. Az említett háromtól elütő jellegü János evangeliuma, mely nem annyira Jézus életét tárgyazó történeti könyv, mint inkább a keresztény tant kifejtő irat. E mellett sok új adatot említ föl Jézus életéből, a mi azt mutatja, hogy törzsöke régibb eredetű, és csakis egy szemtanutól, t. i. Krisztusnak János nevű tanítványától származhatik (ugyanő irta, mint láttuk, az apocalypsist is). De a nevét viselő evangelium sok újabb momentumot tartalmazó mai formájában nem tőle, hanem egy későbbi irótól, valószinüleg a 2-ik század kezdetén Ephesusban élő János presbytertől származik. Utolsó helyen azért áll a négy evangelium között, mert a legkésőbben részesült általános elismerésben a keresztények részéről. A legkésőbbi időkből valók a hamisan Jakab, Péter, János és Judás nevét viselő levelek, mert már képzettebb nyelvezetük is azokra az időkre utal, a mikor a keresztény hit előharczosai kezdették mindinkább elsajátítani a classikus görög grammatikának szabályait és a rhetorikának finomságait. Egészben véve azonban az új szövetségi könyvek nyelve, mint az alexandriai korszakban keletkezett κοινη διαλεκτος népies formája, jelentékenyen eltér az atticai classicismustól, és első csiráit mutatja ama jelenségeknek, melyek az újabb (közép- és újkori) görög nyelvet jellemzik, úgy hogy a maguk összegében a görög nyelv új formájának első documentumát képezik. – Kéziratok: legidősebbek: a Sinaiticus (Pétervárott) és Vaticanus a 4-ik, az Alexandrinus (a British Muzeumban) és Ephraëmi rescriptus (Párisban) az 5-ik, és a Cantabrigiensis a 6-ik századból. – Irodalom: Kritikai kiadások: Griesbach, ed. II, Halle, 1796–1806; Lachmann, Berlin, 1831, ed. major 1842–1850; Tischendorf, Lipcse, 1842. ed. major, 1864–1872. Winer, Grammatik des neutestamentlichen Sprachidioms, Lipcse, 1854. Wilke–Grimm, Clavis novi testamenti philogica, Lipcse, 1888. Blass, Grammatik des neutestamentlichen Griechisch, Göttingen, 1896. Nestle, Einführung in das griech. Neue Testament, Göttingen, 1897. Engelsz, Az újszövetség görög nyelve, Hittudományi folyóirat, 1892, 200–219, 487–511. ll. P. V.
II. A rómaiaknál. Egységes régebbi latin bibliafordítás nincsen; az úgynevezett Itala (Augustinus, de doctr. christ. 2, 14, 15 után) számos, gyakran hivatlan fordító műve, egymástól már eltérő görög szövegek alapján. Ezen fordítások szinhelye valószínüleg Africa, de e mellett európai szövegalakulást tételeznek föl. Ezen régi latin biblia helyreállítása, és pedig kéziratok és egyházatyák idézetei segítségével, nyelvi és szövegcritikai szempontból nagyon fontos. Végérvényes eredmények még nincsenek. A 4. század végén a latin szöveg sokféleségét és nyelvének tehetetlenségét nagyon érezték. Ezért 382-ben Damasus pápa megbízta Hieronyust a fordítás alapos revisiójával, a melyet a héber és görög szöveg alapján a régibb fordítások lehető tekintetbevételével 390–405-ig részenként közzé tette. Daczára a kezdetbeli ellentállásnak ez az emendatior translatio általánossá, Vulgatává lett. A régi szövegekkel való keveredés és más önkény folytán Hieronymus szövege is sokféleképen megromlott, úgy hogy mind a középkorban mind az újkorban különböző emendatiók váltak szükségessé s kielégítő kiadás mind máig hiányzik. – Irodalom: Urtext and Uebersetzungen der Bibel, Sonderabdruck aus der dritten Auflage der Realencyklopädie für prot. Theologie und Kirche. Leipzig 1897. B. F.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT