Páncélosháború elmélete
Páncélosháború elmélete: a hk-k tömeges alkalmazásával az ellenfél háború elején történő szétzúzását és a döntő hadászati siker elérését kidolgozó elmélet. Az 1920-as évek elején először az ang. John Charles Fuller (1878-1966) tbk. és Basil H. Liddell Hart (1895-1970) kapitány fejtették ki a ~-re vonatkozó elképzelésüket. Ez ellentétben állt a hivatalos nézetekkel, így NBr-ban nem keltettek nagyobb visszhangot. Felfigyeltek azonban a n-ek, elsősorban Heinz →Guderian (1888-1954) tbk, aki a hk-ban rejlő lehetőségek (tűzerő, mozgékonyság, pc.védettség) maximális kihasználását hangoztatta. Önálló, tömeges alkalmazásuktól várta a gyors áttörést, a siker nagy mélységű kifejlesztését, ezen keresztül a gyors döntést. A többi →fegyvernemtől a hk-hoz való igazodást, a légierőtől a tűztámogatást várta. Nézeteit a n. kat. vezetés beépítette a →villámháborús stratégiába. Közel azonos időben foglalkozott a témával az osztrák Ludwig Ritter von Eimansberger (1878-1945) tbk. és a fr. Charles →de Gaulle tbk., de sem Au-ban, sem Fr-ban nem váltak hivatalos nézetté. (Még: →Mélyhadművelet elmélete) ⬩ SzA, 919.
