takaró, csapó, csapófa

Teljes szövegű keresés

takaró, csapó, csapófa: aratáskor a kaszára erősített változatos formájú szerkezet, amely a levágott szálas gabonát rendre vagy az előtte álló sorra fekteti és ezzel megkönnyíti a kaszás után dolgozó marokszedő munkáját. A takaró a hosszúnyelű kasza elterjedésével meghonosodott intenzívebb takarmánygazdálkodásban alakult ki. Első említései és ábrázolásai a 12–13. sz.-ból Ny-Európából ismertek. Eredetileg kizárólag fűvágáshoz használták. A 16. sz.-tól a takaró tette lehetővé a szálas gabona rávágó technikával történő aratását. – A Kárpát-medencében az utóbbi 80–100 esztendőben vált általánossá, a kaszás aratás legfontosabb segítő eszközévé. Az alföldi és a központi területeken a legegyszerűbb változata ismeretes: hajlékony vesszőt (meggy, eper, szil, akác stb.) erősítenek a kaszanyélhez a nagymankó közelében. Vékonyabb felső végét madzaggal, dróttal vagy szíjjal meghajlítva a nyél felső végéhez kötik. Más vidékeken, különösen azokon a peremterületeken, ahol csak 50–70 éve tértek át a kaszás aratásra (Ny-Dunántúl, Székelyföld), a pontosabb munka céljából, a szemveszteség elkerülése végett a takarónak több bonyolultabb változata terjedt el. Pl. két vesszőt feszítenek ki, két- vagy háromágú vesszőt alkalmaznak, vessző helyett kisebb favilla vagy gereblye formájú eszközöket szerelnek a kaszanyélre (aratóvilla, aratógrábla). A gereblyét és a villát szokás vászonnal és hálóval borítani. A takarót, különösen a bonyolultabb szerkezetűeket, egész évben rajtahagyják a kaszanyélen. Ez esetben más kaszát alkalmaznak szénamunkához, vagy takaróval felszerelt kaszával vágják a szénát. – Irod. Kiss Lajos: A kasza a hódmezővásárhelyi ember kezén (Népr. Ért., 1926); Tálasi István: Az eszközváltás első 100 éve a magyarországi aratóműveletekben és későbbi következményei (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971).
Kósa László

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT