rozmaring (lat. Rosmarinus officinalis
rozmaring (lat. Rosmarinus officinalis): mediterrán eredetű, örökzöld, illatos, ágas cserje, régóta kedvelt dísz- és gyógynövény. Az ókorban a keleti eredetű illatszerek (tömjén, mirha, balzsam) mellett és bizonyos fokig ezek pótlásaként kezdték ültetni. Közép- és É-Európában a virágcserép megjelenésével terjedt el (15–16. sz.). Magyar források a 16. sz. második feléből említik először. Előbb füstölőszer, majd főzött illatszer („víz”) készült belőle, ami a 17. sz.-ban „aqua reginae Hungariae” (’magyar királyné vize) néven Európa-szerte használt előkelő illatszer volt. Jóllehet e név pontos eredete ismeretlen, a múlt századi magyar romantika ennek alapján jelölt ki központi helyet a rozmaringnak a nemzeti virágkultuszban. A 17. sz.-ban fűszerként is használták. A középkor végén a tisztaság és szűziesség jelképe és a menyasszonyi koszorú legfontosabb virága volt. Jelentősége és tekintélye a 18. sz. végétől hanyatlott. Visszaszorult a parasztkertekbe és a parasztházak ablakaiba. Némely vidéken leszakított rozmaringgal a kezükben mennek az asszonyok és a leányok a templomba, s azt istentisztelet alatt szagolgatják. Másutt a lakodalmas fiatalság dísze, a legények tűzik a kalapjuk mellé, leányok a mellükre. A npi díszítőművészetben az ország nyugati és középső területén minden halszálkaszerű mintát rozmaringnak neveznek. A dunántúli pásztorművészetben a 19. sz. második felében több olyan ábrázolás ismert, amelyen leány rozmaringot nyújt a legénynek, ezek olyan tárgyakon szerepelnek, amelyek valószínűleg esküvői ajándéknak készültek, mint pl. a → borotválkozó tükör. (→ még: lakodalmi díszek és jelvények) – Irod. Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Kresz Mária: Virág és népművészet (Bp., 1976).
Kósa László
