méz
méz: 1. A 19. sz. végéig, a számottevő répacukorgyártás kezdetéig gyakorlatilag a paraszti lakosság egyetlen ételédesítő anyaga. A drága importált nádcukor ui. a mo.-i paraszt háztartásokba alig jutott el. Az újkorban elsősorban ünnepi alkalmak ételízesítője tejbekásán, mákkal együtt és önállóan is főtt tésztán. Bár a mézet a magyarok a finnugor kortól használják, az édes ízlésiránynak a népi táplálkozásban nem tudott utat törni. A méz a → méhser alapanyaga is. Házi orvosságként kevés mézet minden házban igyekeztek tartani. A méz gyakran jobbágyszolgáltatás tárgya volt az ún. „ajándékok” sorában, ill. szerződéses falvak úrbéri kötelezettségei között. A 16–18. sz.-ban jelentős exportcikk lett, számos viszonteladó földesúr elővásárlási jogon olcsón vásároltatta össze jobbágyai mézét. (→ még: méhészet) – Irod. H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969). – 2. A magyar → népi hitvilágban és → népszokásban főleg mint egészséget, boldogságot biztosító étel kapott szerepet, édes íze révén analógiás kapcsolatba állítva; hol világosan azzal a hiedelemháttérrel, hogy amilyen édes a méz, olyan boldog, egészséges stb. legyen fogyasztója, hol csak egy-egy szokás sztereotip részeként. Szokás volt pl. újévkor mézet fogyasztani a jövő év szerencséjének biztosítására vagy lakodalomban az új párral mézet kóstoltatni, hogy „olyan édes legyen az életük”. Sok helyen a → karácsonyi vacsora elmaradhatatlan fogása volt. A → népi gyógyászat több gyógyszerének fontos alapanyaga és különböző gyógyteák ízesítője is volt. Mindkét szerepben ismert Európa-szerte az ókor óta; ezenkívül több nép hagyományaiban kimutathatóak halotti áldozatban való valamikori szerepének maradványai (pl. szláv népeknél mézes búza a hazalátogató ősöknek) – ennek azonban a magyar parasztság gyakorlatában nemigen van nyoma.
Kisbán Eszter–Pócs Éva
